A lányom 14 éves. Van egy vele egyidős barátja. Udvarias, kedves fiú.
Vasárnaponként átjön hozzánk, és egész nap a szobájában vannak.
Nem akartam zavarni őket, mégis volt egy vasárnap, amikor rám tört a pánik.
Arra gondoltam, mi van, ha olyasmivel foglalkoznak, amire még nem állnak készen.
Odamentem, kinyitottam az ajtót, a lámpa halványan égett, és mit látok?
A lányom a földön ült, a fején fejhallgató, és teljesen belemerülve segített a fiúnak felkészülni a matekvizsgára.
A fiú mellette, nyitott füzet, a homlokát vakarta idegességében.
A lányom türelmesen, lelkes hangon magyarázta a képleteket, én meg ott dermedtem meg az ajtóban.
Körülöttük kiemelők, cetlik és tankönyvek hevertek.
Egy kis tányér süti, amit korábban bevittem, alig hiányzott, annyira koncentráltak.
Amikor észrevettek, összerezzentek. A lányom levette a fejhallgatót, és halkan megkérdezte:
„Anya, minden rendben?”
Ott álltam pár másodpercig, és szégyelltem magam a korábbi gondolataim miatt.
