Két éve voltunk házasok, egy kicsi, bérelt lakásban éltünk a munkahelyünk közelében.
Nem éltünk nagy lábon, de ki tudtuk fizetni az albérletet, a rezsit, és valamennyit félre is tudtunk tenni.
Az anyósom vidéken lakott, nagyjából negyven kilométerre tőlünk. Eleinte kedves volt és figyelmes. Mióta elköltöztünk, minden héten feljött hozzánk. Azzal kezdte, hogy “csak megnézi a gyerekeket”, később szokássá vált, végül csendes teher lett.
Szombatonként bevásároltam a hétre. Hús, hal, zöldség, tej, gyümölcs. Mindent beosztottam, mert szűken gazdálkodtunk. Vasárnap délelőttre mégis szinte üres lett a hűtő.
Ahogy megérkezett, kinyitotta a hűtőt és a szekrényeket, kivett egy kis húst, zöldséget, és mosolygott:
„Nálunk vidéken kevés van, ezt elviszem. Ti jól éltek, nem fog hiányozni.”
Nem szóltam vissza, csak erőltetett mosolyt adtam. Hetente ugyanaz történt. A hét közepére már zacskós levest ettem.
Egy nap óvatosan megkértem a férjemet,
„Figyelj, anyukád mindent elvisz a hűtőből… ez rosszul esik. Számolnom kell minden forinttal.”
Mielőtt befejezhettem volna, rácsapott az asztalra.
„Önző vagy! Ő az anyám, mi bajod azzal, ha elvisz egy kis ételt? Milyen meny vagy te?”
Elhallgattam. Onnantól nem hoztam fel többé. De a látogatások egyre jobban fájtak. Nem az étel miatt, hanem mert a férjem nem látta, mennyire nehéz nekem.
Eldöntöttem, hogy csendben adok jelzést.
Következő vasárnap ugyanúgy bevásároltam. De most egy nagy műanyag dobozba tettem valami mást, egy cetlit és a blokkot. A cetlire ezt írtam:
„Mama, az étel nem számít, de amikor elviszed, kihagyom a reggelit, hogy pótolni tudjuk. Még küzdünk a megélhetésért. Azért nem szóltam, mert nem akartalak bántani, de nagyon elfáradtam…”
A doboz tetejére ráírtam: „Borsos marhapörkölt” (ez volt a kedvence), és a hűtő közepére tettem.
Megjött, kinyitotta a hűtőt, és felderült az arca.
„A menyem szeret, még a kedvencemet is megfőzte!”
Amikor felnyitotta a dobozt, elsápadt. A papír kiesett a kezéből, és remegő hangon kérdezte:
„Kislányom… ezt te írtad?”
Bólintottam, a szemem könnyes volt.
„Nem akartam titkolózni, mama. Csak azt szerettem volna, ha látod, hogyan élünk. Nem akarom, hogy ez éket verjen közted és a fiad közé.”
Hosszú csend lett. Aztán halkan megszólalt:
„Nem tudtam… azt hittem, nektek mindenre futja. Ha láttam, hogy a fiam jól van, azt gondoltam, elvihetek egy kicsit. Tévedtem.”
Ekkor a férjem is kijött a szobából. Elolvasta a cetlit, megakadt a szeme ezen a soron: „kihagyom a reggelit”, majd elsápadt. Megbánás ült ki az arcára.
„Sajnálom… nem tudtam, hogy ennyire nehéz.”
Letérdelt elém. Zokogott. Lehajoltam hozzá, és én is sírtam.
Az anyósom is sírva megfogta a kezem.
„Ostoba voltam, kislányom. Nem akartalak bántani. Mostantól hozok nektek zöldséget és tojást a kertből. Engedd, hogy jóvátegyem.”
Aznap először ettünk együtt nyugodtan. Mesélt a faluról, a férjem pedig szeretettel szedett neki. A lakásban újra melegség lett.
Indulás előtt megfogta a kezem, és azt mondta:
„Köszönöm, hogy szépen szóltál. Néha nekünk, idősebbeknek is kell egy gyengéd figyelmeztetés.”
Elmosolyodtam. Nem mindig kell vita vagy kiabálás. Egy őszinte szó szeretettel többet ér.
Azóta is jön hétvégén, de mindig kosár friss zöldséggel és tojással érkezik, vidáman mondja:
„Ma az én menyem valami finomat főz!”
A férjem is megváltozott. Segít a házimunkában, jobban figyel rám. Egyszer mosolyogva odasúgta:
„Ne félj, ez a hűtő már csak a miénk. Mama most már csak befelé hoz, kifelé semmit sem visz.”
Halkan felnevettem. A viharok után végre béke költözött a kis konyhánkba.
