Sok éve, egy késő esti hazafelé úton lerobbant az autónk a semmi közepén.
Akkor még nem volt mobiltelefonunk, nem tudtunk segítséget hívni.
Ahogy kezdett eluralkodni rajtunk az aggodalom, megállt egy egyetemista fiú, és felajánlotta, hogy bevisz minket a legközelebbi városba.
Amikor fizetni akartunk a segítségéért, csak mosolygott, és azt mondta: „Add tovább.” Ez a mondat és a kedvessége mélyen megérintett minket, mégis, az idő múltával a történet lassan elhalványult bennünk.
Évek teltek el, majd hirtelen minden emlék visszatért.
A feleségem felhívott a munkahelyemen, és kérte, hogy kapcsoljam be a híreket. A képernyőn ugyanaz az arc jelent meg, aki évekkel korábban segített nekünk, most már orvosként.
Nem a szakmai sikerei miatt szerepelt, hanem azért, mert mások megmentése közben életét vesztette.
Ahogy felismertem az ismerős tekintetet, könny szökött a szemembe.
Akkor értettem meg igazán, mit jelentett az, hogy „Add tovább”. Nem a viszonzásról szólt, hanem arról, hogy életben tartjuk a jóság láncolatát.
Az együttérzése tovább hatott mindazokra, akiket megérintett, még azután is, hogy ő már nem volt köztünk.
Attól a naptól kezdve igyekszem az ő példáját követni.
Ha valakin látom, hogy bajban van, legyen az lerobbant autós vagy idegen, akinek jól jön egy segítő kéz, eszembe jut ő.
Nem tartozásból, hanem közös emberségből. Mert a kedvesség olyan ajándék, amit egyik szív ad a másiknak, és közben mindannyiunkat erősebbé tesz.
