Amikor a harminckét éves Dániel meghalt, édesanyja, Evelin úgy érezte, összedőlt körülötte a világ.
Három hónappal később is minden reggel arra várt, hogy meghallja a fiát. A csend viszont újra és újra ráült a lakásra.
Még nehezebb volt látnia, hogy Dániel felesége, Lili költözésre készül. Támogatást talált valaki mellett, sokkal korábban, mint ahogy Evelin számított rá.
Evelin úgy érezte, háttérbe szorult. Félt, hogy az unokáját is elveszíti.
Egy délután Lili felkereste, és szóba hozta az örökséget, a kilencvenezer dollárt, amit Dániel hagyott hátra. Evelin mellkasát összerántotta a döbbenet. Nem akarta elengedni az utolsó kapaszkodót, ami szerinte még Dánielhez kötötte.
„Nem érdemelsz belőle semmit” vágta oda. A fájdalom beszélt belőle, nem a béke.
Lilit nem billentette ki a sodrából. Nyugodt maradt, sőt elmosolyodott, mintha tudna valamit, amit Evelin még nem látott.
Halkan felelt: „Mindig az édesanyja leszel. Nem akarom elvenni tőled az unokádat. Csak szeretném, ha mindketten a magunk módján tisztelnénk Dánielt.”
Evelin megdermedt. Rájött, hogy a saját sértettsége tette Lilit ellenséggé a szemében. Lili is gyászolt. Mindketten szerették Dánielt, másképp, de nagyon. A viták alatt ott húzódott egy közös bánat, amely csendben mégis összekötötte őket.
Evelin nagyot sóhajtott, és engedett a szívében szorító haragból. Felajánlotta, hogy az örökség egy részét félreteszik az unoka jövőjére, így Dánielt is megőrzi az emlékezet, és a kisfiú is biztonságot kap.
Lili elfogadta a megoldást, hálásan és megkönnyebbülten. Megígérték, hogy nyíltan beszélnek ezután, és nem a neheztelést, hanem a megértést választják.
Evelin ekkor megtanulta, hogy a szeretet néha azt kéri, engedjük el a dühöt, ne az emlékeket.
A gyógyulás nem akkor kezdődik, amikor legyőzünk valakit, hanem amikor együttérzést választunk.
