Magányos szertartás
Fél év telt el a feleségem halála óta, és mintha kiürült volna az életem. A lakás túl csendes lett. A sálja még a fogason lógott, a kedvenc bögréje érintetlenül állt a szekrényben, és néha, ha behunytam a szemem, éreztem a parfümjét a levegőben.
Minden vasárnap vittem neki egy csokor vörös rózsát, azokat szerette. Óvatosan letettem a sírra, leültem a közeli kőpadra, és beszéltem hozzá. Úgy éltem túl a hiányt, hogy ragaszkodtam ehhez a szokáshoz.
A furcsa eltűnések
Aztán valami szokatlan történt. Három egymást követő héten nyoma veszett a virágoknak. Nem fonnyadtak el, nem fújta el a szél, egyszerűen eltűntek.
Először a gondnokokra gyanakodtam, hátha túl gyorsan takarítottak. Megkérdeztem őket, de csak rázták a fejüket. A temetőőr annyit mondott, nem látott senkit, ha választ akarok, magamnak kell kiderítenem.
Ettől nem nyugodtam meg. Ki venne virágot egy sírról? Az övéről?
Rejtett kamera
Elhatároztam, hogy utánajárok. Vettem egy apró kamerát, és a fejfa közelében elrejtettem. Pont a sírra nézett. Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A lakás hűvösebbnek tűnt, a falióra kattogása is hangosabb volt.
Hajnalban leültem a gép elé, megnyitottam a felvételt. Reszketett a kezem, ahogy elindítottam.
Először semmi különös. Árnyékok mozogtak, a fák lombja ringott, távoli mécsesek pislogtak a sötétben. Aztán mozgás.
A váratlan felismerés
Egy alak lépett a képre. Nem rongáló, nem tolvaj értékek után kutatva. Egy gyerek volt.
Egy kisfiú, alig hétévesnek látszott, mezítláb és sovány. Odament a sírhoz, gyengéden megérintette a rózsákat, aztán a mellkasához szorította, mintha kincsek lennének. A szája mozgott, suttogott valamit, amit nem hallottam. Ezután letett egy rózsát egy közeli sír tövébe, kicsi volt és gaz verte fel.
Megdermedtem. Ezt a pici sírt eddig észre sem vettem.
A szívet tépő igazság
Másnap visszamentem. Kerestem a követ, és végül rátaláltam. A felirat elmosódott, alig lehetett kiolvasni. De a név látszott, egy kislányé. Hat évig élt.
Ekkor állt össze a kép.
A fiú a testvérének hozta a virágokat. Nem volt kinek gondoznia a sírt, nem jutott neki csokor. A gyász vitte rá, hogy elvigye a rózsákat a feleségem sírjáról. Nem rosszindulatból tette, hanem szeretetből. Azt akarta, hogy a húga nyughelye se legyen üres és elhanyagolt.
A döntésem
Elhomályosult a tekintetem. A harag lassan eltűnt, helyére együttérzés lépett. A következő vasárnap két csokor rózsát vittem. Egyet a feleségemnek, egyet a kislánynak, akiről senki sem gondoskodott.
Amikor a fiú újra megjelent, elakadt a lélegzete. Rám nézett, megijedt, azt hitte, rajtakaptam. Letérdeltem mellé, a kezébe adtam a második csokrot, és csak annyit mondtam, ez neki szól.
A kis kezei remegtek, ahogy átvette. Abban a pillanatban, hónapok óta először, valami megváltozott bennem. A fájdalom mellé beférkőzött egy kicsi remény.
A tanulság
A virágok nem tűntek el, nem lopták el őket. Egy gyerek kölcsönkérte, mert nem bírta nézni, hogy a testvére sírja üres.
Segítettem neki, és közben rájöttem valamire. A gyász súlyos, de ha megosztjuk, közelebb hoz egymáshoz, és gyógyulást is hozhat.
Azóta minden vasárnap két síron nyílnak friss rózsák egymás mellett.
A szeretet nem egy ember tulajdona. Olyan helyen is kivirágzik, ahol nem számítanál rá.
