Az az este különlegesnek indult, olyannak, amit az ember előre megtervez, és azt reméli, sokáig emlékezni fog rá. Hetekig spóroltam, fejben újra és újra végigpörgettem, miről beszélgetünk majd, és végül egy csendes, elegáns éttermet választottam. Halk fények, tiszta abrosz, csillogó poharak, minden azt sugallta, hogy nyugodt, meghitt vacsora lesz. Amikor megérkezett a barátnőm, mosolyogva, ragyogva, biztos voltam benne, hogy pont ilyen estére vágytunk.
Eleinte tényleg így is volt. Falatkák mellett meséltünk egymásnak, nevettünk régi nehézségeken, és koccintottunk arra, mennyit tettünk meg idáig. Egy ideig csak mi léteztünk az asztal két oldalán. Aztán lassan, szinte észrevétlenül, valami eltolódott.
A pincér már az első perctől rövidre zárt mindent. A kérdésekre türelmetlenül felelt, a kéréseinkre látványos feszültséggel reagált. A vacsora közepén pedig szó nélkül közölték, hogy át kell ülnünk egy másik asztalhoz valami „tévedés” miatt. Nem mondták el, mi volt a gond, csak siettetni kezdtek. A megszakítás darabokra törte az este ritmusát. Ami romantikusnak indult, hirtelen kellemetlenné vált, mintha útban lennénk.
Próbáltam nem ráfeszülni. Nincs tökéletes este, gondoltam. De minden újabb találkozás a pincérrel kicsit lejjebb húzta a hangulatot. Egy túl hangos sóhaj, egy lekezelő pillantás, egy olyan hangnem, amitől az ember úgy érzi, szívességet kér. A barátnőm is észrevette. Az asztal alatt megszorította a kezem, mintha azt mondaná, nem ez számít, hanem mi ketten.
Amikor megjött a számla, 180 dollár volt. Kifizettem azonnal, csak szerettem volna szépen lezárni az estét. Felálltunk, indultunk volna, amikor a pincér visszajött, és elém tette a blokkot.
„Kihagyta a szervizdíjat” mondta szárazon.
Nem a pénz zavart. Hanem a feltételezés. Az, ahogy egy mondattal elintézte mindazt, ami addig történt az asztalunknál.
Nem emeltem fel a hangom, nem vitatkoztam. Csak annyit mondtam, hogy a kiszolgálás nem érdemelte meg. Aztán felálltam, és kimentem.
Hazafelé nem voltam biztos benne, mit érzek. Egy részem azon gondolkodott, nem reagáltam-e túl. A másik részem pontosan tudta, hogy nem. A barátnőmmel nem az éttermen rágódtunk. Inkább a tiszteletről beszélgettünk, arról, milyen könnyű elsiklani felette, és közben mennyire számít. Abban maradtunk, hogy az ilyen helyzetek sokat elárulnak rólunk. Nem azért, mert nagy dráma, hanem mert próbára teszi a határainkat.
Másnap délután csörgött a telefonom. Az étterem vezetője volt.
Azt mondta, visszanézték a történteket, és szeretnék meghallgatni az én oldalamat is. Nyugodtan elmondtam, mi történt, düh nélkül, vádaskodás nélkül. Meglepett, hogy őszintén bocsánatot kért. Elismerte, hogy a pincér viselkedése nem volt rendben, és megköszönte, hogy szóltam.
A hívás nem győzelemnek érződött. Inkább egy pontnak a végén.
Az a vacsora nem úgy alakult, ahogy terveztem. Mégis adott valamit, ami többet ér egy tökéletes estének tűnő programnál. Emlékeztetett rá, hogy a méltósághoz nem kell balhé, csak őszinteség, és hogy a tisztelet elvesztése sokkal többe kerül, mint bármilyen számla.
