Aprópénz egy műanyag zacskóban
Amikor a kezemben landolt a Ziploc zacskó, tompán koppant benne a sok érme, fém a fémen.
„Szerintem elég lesz” súgta, mintha a pénz meghallaná, és vitatkozni kezdene.
A végösszeg 14,50 dollár volt.
Egy rogyadozó fa verandán álltam, a szél úgy vágott át a kabátomon, mintha sietne valahova. A kiszállítási megjegyzés ezt írta: Hátsó ajtó. Kopogj hangosan.
A ház a város szélén ült, hámló burkolattal, ferde postaládával, sötét ablakokkal. Nem lakókocsi-park, de pont olyan, hogy az ember érzi, a környékről rég lemondtak.
Nem égett kinti lámpa.
Bent semmi mozgás.
Bekopogtam.
„Gyere be!” szólt ki egy vékony hang.
Odabent hidegebb volt, mint kint, ezt vettem észre először. Utána a csendet, nem ment a tévé, nem szólt rádió, csak egy sarokban zümmögött egy lámpa, és a légzése akadozott, egyenetlenül.
Paplanokba csavarva ült egy fotelben, ami idősebbnek tűnt nálam.
Amikor meglátta a pizzás dobozt, felcsillant a szeme, mintha valami ritkaságot hoztam volna.
„Próbálom nem bekapcsolni a fűtést decemberig” mondta mentegetőzve. „Spórolnom kell a szívgyógyszerre.”
Felém nyújtotta a zacskót.
„Kétszer is megszámoltam” tette hozzá. „Főleg apró, pár ötcentes a kanapé alól.”
Nem vettem el.
Inkább a konyha felé néztem.
A hűtő ajtaja résnyire nyitva maradt.
Belül csak ennyi volt: fél kancsó víz, egy doboz szódabikarbóna, és egy szorosan letűzött gyógyszertári csomag.
Ennyi.
Nem azért rendelt pizzát, mert kényelmes.
Azért rendelte, mert ez volt a legolcsóbb meleg étel, ami házhoz jön.
A kandallópárkányon kifakult képek álltak, az egyiken ápolónői egyenruhában, a hetvenes évekből. Egyenesen állt, büszkén.
Évtizedekig gondoskodott idegenekről.
Most pedig a fűtés, a gyógyszer és az étel között kellett választania.
Nagyot nyeltem.
„Igazából” mondtam, és erőltettem egy mosolyt, „a rendszer megbolondult. Te vagy ma a 100. vevőnk, ezért ingyen van.”
Megtorpant. „Nem kerülsz bajba?”
„Én vagyok a főnök” hazudtam. „Tartsd meg a visszajárót.”
Az ölébe tettem a dobozt.
A gőz felszállt, felmelegítette az arcát. Behunyta a szemét, és úgy szívta be az illatot, mintha levegő lenne.
Egy könnycsepp legördült az arcán.
Visszasétáltam az autómhoz.
Beültem.
Nem indítottam el.
Egy perc múlva írtam a diszpécsernek: Defekt. Kell 45 perc.
Aztán elmentem a legközelebbi nagyáruházba.
Nem hülyeségeket vettem.
Tejet, tojást, kenyeret, felhúzófüles levest, zabpelyhet, banánt, és egy még meleg grillcsirkét a műanyag dobozában.
Amikor visszaértem, már a második szeletet ette, úgy, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne.
Elkezdtem kipakolni a bevásárlást az asztalára.
Megdermedt.
„Mi ez az egész?” kérdezte.
„Az én nagymamám is egyedül él” mondtam halkan. „Azt szeretném, ha valaki vele is így bánna.”
Fel akart állni, de nem ment, elakadt a szőnyegnél.
Odaléptem.
Megragadta a kezem, a homlokához szorította, és zokogni kezdett.
„Negyvenöt évet dolgoztam” mondta. „Mindent rendesen csináltam.”
Ott maradtam egy órát.
Megnéztem, hol húz be a szél az ablaknál.
Kicseréltem egy kiégett izzót.
Feljebb tekertem a termosztátot 70-re.
„A számla” kezdte.
„Ma este ne ezen aggódj” mondtam neki.
Kevesebb pénzzel mentem haza, mint amennyivel a műszakot kezdtem.
Mégsem tudtam elfelejteni, amit láttam.
Másnap reggel
Az együttérzéshez nem jár filmzene.
Sokszor inkább következmények járnak hozzá.
Amikor töltőre tettem a telefonom, azonnal felvillant.
Nem fogadott hívások, üzenetek.
Egy hangposta Darren-től.
Nem a műszakvezető.
A menedzser.
„Hívj vissza. A tegnap estéről van szó.”
Hiány volt a készletben.
A kamerán látszott, hogy letértem az útvonalról.
Azt is rögzítette, hogy bevásárlással mentem vissza.
Meg azt, hogy túl sokáig ültem az autómban.
Nem magamnak vittem el semmit.
Viszont odaadtam egy pizzát.
És időt.
Felhívtam.
„Nem osztogathatsz csak úgy” mondta szárazon. „Nem a te pénzed.”
„Nem volt kajája” válaszoltam.
„Ez nem a mi dolgunk.”
Na, ez az a mondat, ami kettévág egy szobát.
Nem. A. Mi. Dolgunk.
Azt mondta, fizessem ki a rendelést.
És írjak alá egy fegyelmit.
Nem írtam alá.
„Nem fogok úgy tenni, mintha ez rendben lenne” mondtam.
Úgy nézett rám, mintha a józan ész helyett a balhét választottam volna.
„Akkor vége” mondta.
Letettem elé a pólómat.
Kimentem, munka nélkül.
Nem tapsolt senki.
Nem szólt semmi hősies.
Csak a kukák szaga a sikátorban, és a gondolat, hogy tíz nap múlva esedékes a lakbér.
Visszamentem
Nem így terveztem.
Mégis újra odavezettem.
Bekopogtam.
Semmi válasz.
Összeugrott a gyomrom.
Benéztem, aztán benyomtam az ajtót.
Ott volt a fotelben.
Szürkébb volt, sápadtabb, és valahogy kisebbnek tűnt.
„Visszavettem a fűtést” suttogta. „Félek a számlától.”
Megevett egy fél banánt.
Fél banánt.
Egy olyan világban, ahol milliárdosok rakétákat lövöldöznek szórakozásból.
Rákérdeztem a családjára.
Említette a fiát, Eddie-t.
Azt mondta, nem akarja „zavarni”.
Egy kis címjegyzékben megtaláltam a számát.
Amikor hívtam, egyetlen szóval vette fel:
„Mi van.”
Gyanakvás.
Védekezés.
A félelem, ami dühnek álcázza magát.
„Nincs jól” mondtam. „Egyáltalán nincs jól.”
Eljött.
Berontott.
Azzal vádolt, hogy hősködöm.
A bevásárlást úgy nézte, mintha bizonyíték lenne.
Aztán kinyitotta a hűtőt.
És meglátta.
Utána már nem ordított.
Csak állt ott.
És mintha megrepedt volna benne valami.
„Nem mondta, hogy ennyire rossz” motyogta.
„Nem akart a nyakadba ülni” feleltem.
Csend lett.
Aztán olyat kérdezett, amire nem számítottam.
„Kirúgtak emiatt?”
„Igen.”
Megváltozott az arca.
Nem számolt ezzel az árral.
A legtöbben nem számolnak.
Aztán ránk talált az internet
Aznap este újra rezgett a telefonom.
Egy fotó jött.
Egy kézzel írt üzenet.
„A fiatalembernek, aki vacsorát hozott, köszönöm, hogy észrevett.”
Valaki feltette egy helyi csoportba.
A képaláírás ez volt:
Ki kell rúgni valakit azért, mert segített egy idős nőnek, aki csak apróval tudott fizetni?
Felrobbant a kommentmező.
„Jobban kellett volna beosztania.”
„Lopott.”
„Szívtelen a vezető.”
„Ez kamu.”
„Senki nem tartozik senkinek semmivel.”
„Mindenki tartozik mindenkinek valamivel.”
Mindet elolvastam.
Minden véleményt.
Minden ítéletet olyanoktól, akik sosem álltak azon a verandán.
És igen, volt, amiben nem tévedtek teljesen.
Tényleg az én dolgom volt?
Túlléptem a határt?
Felelőtlen voltam?
Vagy csak elegem lett abból, hogy az emberek csendben megfagynak?
Megint rezgett a telefonom.
Darren.
„Hívj.”
Nem hívtam.
Inkább beírtam egy mondatot a jegyzeteim közé.
Egy mondatot, amitől kettészakad a kommentfal.
„Ha szerinted valaki fázzon meg, mert ez nem a te dolgod, akkor mondd ki így.”
Mielőtt eldönthettem volna, kiteszem-e, újra csörgött a telefon.
Ismeretlen szám.
Nyugodt, hivatalos hang.
„Jóléti bejelentést kaptunk az adott címen élő idős lakóról. Ön az, aki látogatni szokta?”
Felgyorsult a pulzusom.
Ez már nem csak az internet volt.
Nem csak a munkahelyem.
Ez már a rendszer volt.
Kopogtatott.
És most nem udvariasan kérdezett.
