Négy hónapon át beszélgettem egy nővel az interneten, és egyre jobban megkedveltem. Amikor aztán megérkeztem az első randinkra a kerekesszékemben, elsápadt, felkiáltott, majd kirohant a kávézóból. Azt hittem, a fogyatékosságom riasztotta el. Csak később derült ki, hogy valami egészen mást titkolt előlem: tudta, mi történt azon az éjszakán, amikor megváltozott az életem.
Harmincéves voltam, amikor elvesztettem a járás képességét.
Három évvel később mentem el az első randimra.
A nő meglátott, döbbenten felszisszent, és kiszaladt a kávézóból.
Amit másnap mondott, arra egyáltalán nem számítottam.
– Már találkoztunk azon az éjszakán. Sajnálom.
Bárcsak akkor tudtam volna, miért kér bocsánatot.
Három évvel korábban teljesen átlagos életem volt. Majdnem két éve jártam Rachellel, és hónapok óta spóroltam egy eljegyzési gyűrűre.
– Már hatszor ellenőrizted a zsebedet – jegyezte meg Rachel vacsora közben.
– Tényleg?
– Matt, még izzadsz is.
– Meleg van idebent.
– Kint fagy, idebent meg nyitva van az ablak.
Előre elterveztem mindent. Abban a parkban akartam megkérni a kezét, ahol először csókolóztunk. A beszédemet már a zuhany alatt is gyakoroltam.
Vacsora után Rachel rápillantott a telefonjára.
– Elkésünk.
– Honnan?
– A barátaim már várnak. Gyere!
Megfogta a kezem, és a gyalogátkelő felé húzott.
– Rachel, villog a lámpa.
– Átérünk!
– Rachel, várj!
Ő nem várt. A közeledő autó fényszórói felénk fordultak. Visszalöktem őt a járdára, aztán a kocsi elütött. Minden elsötétült.
Az utolsó emlékem az volt, hogy a zsebemben szorongatom a gyűrűs dobozt. Elég romantikus, nem? Kár, hogy senki sem forgatta.
A baleset utáni időszakból csak foszlányokra emlékszem. Szirénákra, kiabáló idegenekre, fájdalomra. Aztán valaki megfogta a kezem.
– Kérlek, maradj velem.
– Rachel? – nyögtem ki.
– Itt vagyok, Matt.
Valami nedves hullott a kézfejemre. Rachel sírt. Arra gondoltam, milyen jó, hogy ennyire szeret. Aztán megint elvesztettem az eszméletemet, és még azt is sikerült elhinnem, hogy milyen szerencsés vagyok.
Amikor legközelebb magamhoz tértem, egy orvos állt az ágyam mellett.
– Matt, súlyos gerincvelő-sérülést szenvedett.
– Értem.
– Nem érzi a lábait, igaz?
Megpróbáltam megmozdítani őket. Semmi. Újra próbálkoztam, ezúttal nagyobb erővel, mintha csak makacskodnának.
– Ez még változhat?
– Nagyon kicsi rá az esély.
Bólintottam, mintha csak azt közölte volna, hogy lejárt a parkolójegyem.
Rachel karcolásokkal megúszta a balesetet. Örültem, hogy nem esett komoly baja. Ugyanezt tettem volna érte újra.
Kétszer látogatott meg a kórházban. A második alkalommal lesütötte a szemét.
– Matt, én ezt nem bírom tovább.
– Mit?
– A kórházat, a kerekesszéket, ezt az egészet.
– Nem kell gondoskodnod rólam.
– Tudom. De nem tehetek úgy, mintha minden ugyanolyan lenne.
– Szakítani akarsz?
Elsírta magát.
– Sajnálom.
Kérni akartam, hogy maradjon. Már a szavak is ott voltak a nyelvem hegyén, de tudtam, milyen érzés, amikor valaki elhagy. A szüleim nyolcéves koromban léptek ki az életemből. Marta nagymamám nevelt fel, de ő két évvel a balesetem előtt meghalt. Rachel volt az egyetlen, aki megmaradt nekem.
Mégsem könyörögtem neki. Inkább hagytam, hogy elmenjen.
Akkor azt hittem, többé nem látom viszont.
A rehabilitáció borzalmas volt.
– Még egyszer, Matt! – biztatott a terapeutám.
– Már hatszor próbáltam!
– Akkor próbáld meg hetedszer is.
Megtanultam önállóan átülni a kerekesszékbe, és ülve főzni.
– Ki tervezte ezeket a konyhaszekrényeket? – kérdeztem.
– Talán valaki magas – felelte a terapeutám.
– Vagy valaki, aki utál engem.
Egyik este dühömben átdobtam a törölközőt a szobán. Aztán rájöttem, hogy nem tudom felvenni. Két napig ott hevert a padlón.
Marta nagymamám mindig azt mondta:
– Aki tud tojást sütni, az sosem marad egyedül.
Sajnálom, nagyi, de ebben tévedtél.
Mégsem adtam fel. Álnevet használva elindítottam egy főzős blogot.
„Mutasd meg az arcod!” – írta az első hozzászóló.
„Inkább kóstold meg a palacsintát” – válaszoltam.
Csak a kezemet és az ételeket vettem fel. Azt akartam, hogy az emberek a főztömet ítéljék meg, ne a kerekesszékemet. A palacsintáim hamar népszerűek lettek.
Egy nap egy Hannah nevű nő küldött nekem egy fényképet. Egy majdnem teljesen fekete torta volt rajta.
– A recepted megpróbált megölni – írta.
– Ez csak három hozzávalóból álló torta.
– Négyből, ha a füstöt is beleszámoljuk.
Hangosan felnevettem a konyhámban, pedig egyedül voltam.
Hannah ezután újra és újra elküldte nekem a konyhai katasztrófáit. Égett süteményt, odaégett pizzát, sőt egyszer még elégetett vizet is. Azt azóta sem értem, hogyan sikerült.
Huszonkilenc éves volt, és ápolónőként dolgozott. Szerette a régi vígjátékokat, a süteményben lévő mazsolát viszont ki nem állhatta.
– A mazsola csak szomorú szőlő – írta egyszer.
– Ennél pontosabban még senki sem fogalmazta meg – feleltem.
Nevetett a vicceimen, és figyelmesen meghallgatott, amikor a napomról meséltem. Elmondtam neki Marta nagymamám történeteit, és azt is, hogy a szüleim nyolcéves koromban elhagytak. Egy ideig nem írt semmit.
– Sajnálom. Ez nagyon sok egy gyereknek – válaszolta végül.
Hamarosan az üzenetekből telefonhívások lettek. Egyvalamiről azonban nem beszéltem neki: arról, hogy kerekesszéket használok.
Eleinte egyszerűen nem került szóba. Később már féltem felhozni.
Négy hónap után Hannah egy este ezt írta:
– Meg fogsz valaha hívni randizni?
– Azt hittem, lassan haladunk.
– Matt, négy hónapja beszélgetünk.
– Ez már majdnem házasság.
– Akkor tartozol nekem egy vacsorával.
– Én választom az éttermet.
Azt mondogattam magamnak, hogy majd személyesen elmagyarázok mindent. Mielőtt meglát, vagy rögtön utána. Remek tervnek tűnt.
A randi napján korán érkeztem a kávézóhoz. Megálltam az üveg előtt, és ellenőriztem a tükörképemet.
– Egész jól nézel ki, Rómeó.
Megfordultam. Egy idősebb pincér állt a bejáratnál.
– Első randi?
– Ennyire látszik?
– Virág van nálad, ideges vagy, és harmadszor igazítod meg a hajad. Elég egyértelmű.
Elnevettem magam.
– Lehet, hogy inkább lemondom.
– Miért?
– Hannah nem tudja, hogy kerekesszékben vagyok.
A pincér bólintott.
– Négy hónapja beszélgetünk. Mi van, ha meglát, és elmegy?
– Akkor nem érdemli meg az idődet.
– Ezt könnyű mondani.
– Fiam, negyven éve vagyok házas. Tudod, mit mondott a feleségem az első randinkon?
– Mit?
– Hogy túl alacsony vagyok, túl sovány, és borzalmas a hajam.
Rápillantottam a kopasz fejére.
– Nem tévedett.
Felnevetett.
– Pontosan. Mégis adott egy esélyt. Négy gyerekünk és hét unokánk van, a hajamat pedig azóta is kritizálja.
Mosolyogtam, aztán a bejáratra néztem.
– Talán el kellett volna mondanom Hannah-nak.
– Lehet. De odakint ácsorogva már nem változtathatsz ezen.
– És ha elmenekül?
– Akkor legalább tudni fogod, hányadán álltok. Ha viszont te futsz el előbb, évekig azon töprengsz majd, mi történhetett volna.
Vettem egy mély levegőt.
– Elég bölcs egy pincértől.
– Ezt ne mondd el a feleségemnek. Ő azt hiszi, hogy egy idióta vagyok.
Kinyitotta nekem az ajtót, én pedig begurultam a kávézóba.
Hannah már az ablak melletti asztalnál ült. Felnézett, és rám mosolygott. Aztán meglátta a kerekesszékemet, és a mosoly azonnal eltűnt az arcáról.
– Ne! Istenem, ez nem lehet igaz!
– Hannah, kérlek. El kellett volna mondanom…
A nő a szája elé kapta a kezét, aztán felkapta a táskáját és kirohant.
A bejáratnál maradtam, kezemben a virágokkal. Úgy éreztem magam, mintha a saját temetésemre érkeztem volna.
Azt hittem, pontosan tudom, miért menekült el. Fogalmam sem volt róla.
Aznap este írtam neki.
„Sajnálom, hogy nem voltam őszinte. Megérdemelted volna, hogy tudd.”
Nem válaszolt.
Másnap reggel újra próbálkoztam.
„Hannah, kérlek, legalább annyit írj meg, hogy jól vagy.”
Továbbra sem jött válasz. Azonban a reakciója és a szavai, hogy „ez nem lehet igaz”, eszembe juttattak valamit. Elhatároztam, hogy utánajárok.
Ráírtam Rachelre.
„Rachel, kérdeznem kell valamit.”
Pár percen belül válaszolt.
„Matt? Minden rendben?”
„Emlékszel a balesetem utáni kórházi napokra?”
„Persze.”
Elküldtem neki Hannah fényképét.
„Láttad már ezt a nőt?”
Azt láttam, hogy írni kezd, aztán abbahagyja. Ez háromszor is megismétlődött. Végül ezt írta:
„Igen. Emlékszem rá.”
„Honnan?”
„A kórházból. A baleset éjszakájáról.”
„Biztos vagy benne?”
„Elég biztos. Megjegyeztem az arcát.”
Elmondtam neki, hogy Hannah-val az interneten ismerkedtem meg, és a nő elmenekült az első randinkról.
Rachel egy ideig nem írt. Aztán ezt kérdezte:
„Mondhatok valamit?”
„Persze.”
„Borzasztóan viselkedtem veled. Megmentetted az életemet, én pedig elhagytalak, amikor szükséged lett volna rám.”
Nem válaszoltam.
„Sajnálom. Megijedtem.”
„Tudom.”
„Találkozhatnánk valamikor egy kávéra?”
Majdnem elnevettem magam.
„Rachel, nem haragszom rád. De annak az időszaknak vége.”
Úgy tűnt, Rachel három éve őrizgette ezt a bocsánatkérést. Elég rossz napot választott hozzá, de egy fontos nyomot adott. Hannah-val már találkoztunk, életem legrosszabb éjszakáján.
Felhívtam a kórházat, és Nancyhez kértem a kapcsolást.
– Matt? Minden rendben?
– Fel kell tennem neked egy kérdést. Személyesen.
– Ez komolyan hangzik.
– Az is.
– Gyere be délután.
Nancy, aki a balesetem után is segített nekem, rögtön megölelt, amikor megérkeztem.
– Nézd csak, milyen jól nézel ki!
– Köszönöm. Dolgoztam rajta.
Pár percig beszélgettünk. Aztán elővettem a telefonomat, és megmutattam neki Hannah fényképét.
Nancy hunyorogva nézte a képernyőt.
– Ó, Hannah.
– Ismered?
– Persze.
– Tudsz róla valamit mondani?
Nancy felsóhajtott.
– Szegény lány. Még mindig bűntudata van amiatt, ami veled történt.
Elhallgattam.
– Bűntudata?
Nancy arca megváltozott.
– Ezt nem kellett volna mondanom.
– Miért érez bűntudatot?
– Matt, felejtsd el, amit mondtam.
– Beszéltél vele?
A falra nézett.
– Erről nem beszélhetek.
– Kérlek. Mondd el, mit tett.
– Nem tehetem.
Újra megnéztem a fényképet. Három évvel korábban elütött egy autó, a sofőrt pedig sosem találták meg. Most Hannah elmenekült előlem, Nancy pedig azt mondta, hogy bűntudata van.
Ez képtelenségnek tűnt, mégis választ akartam.
– Legalább azt mondd meg neki, hogy keresem.
Nancy egy pillanatig gondolkodott.
– Átadom neki az üzenetedet.
Aznap éjjel sokáig feküdtem ébren, a plafont bámulva. Bármit is tett Hannah, tőle akartam hallani.
Másnap reggel kopogtak az ajtómon.
Amikor kinyitottam, Hannah állt odakint. A szeme vörös volt a sírástól.
– Hannah, sajnálom. Már az elején el kellett volna mondanom, hogy…
– Állj.
– Tudom, hogy…
– Matt. Tényleg azt hiszed, azért menekültem el, mert kerekesszékben vagy?
Nem tudtam, mit feleljek.
– Nancy felhívott. Azt mondta, bementél hozzá.
– Csak választ akartam.
– Tudom.
Belépett, és megfogta a kezem. A könnyei végigcsorogtak az arcán.
– Azon az éjszakán, amikor elütött az az autó, el kell mondanom valamit.
Éreztem, ahogy a pulzusom a torkomban ver.
– Te voltál…
– Nem! Nem én vezettem. Istenem, Matt, tényleg azt gondoltad?
– Nancy azt mondta, bűntudatod van.
– Van is.
– Miért?
– Mert ott voltam.
– Hol?
– A kórházban. Én voltam az ápolód.
Csak néztem rá.
– Akkor már lejárt a műszakom, de nem volt elég ember, ezért Nancy megkért, hogy maradjak.
– Miért nem emlékszem rád?
– Eszméletlen voltál, aztán erős fájdalomcsillapítókat kaptál.
– Beszélgettünk?
– Egy keveset. Folyton Rachelt kerested.
– És?
– Néha megfogtad a kezem, és arra kértél, hogy ne menjek el.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy nem megyek sehova.
Nem tudtam megszólalni.
– Tudom, hogy ápolóként nem lett volna szabad így viselkednem – folytatta. – Te voltál a betegem, mégsem tudtam kiverni a fejemből a történteket.
– Aztán megérkezett Rachel.
– Igen. Azt mondta, a barátnőd. Megkért, hogy segítsek összeszedni a holmidat.
– A kabátomat és a telefonomat?
– Igen.
Hannah nyelt egyet.
– Amikor felvettem a kabátodat, kiesett belőle valami.
Már tudtam, mit fog mondani.
– Egy kis doboz volt.
– A gyűrű.
– Megkérdeztem Rachelt, hogy az övé-e. Kinyitotta, és meglátta a gyűrűt.
– Mit mondott?
– Megkérdezte, elmondtad-e valakinek. Mondtam, hogy nem. Aztán becsukta a dobozt, és csak annyit felelt: „Semmi.” Akkor jöttem rá, hogy meg akartad kérni a kezét.
– Mit tettél?
– Szégyelltem magam. Kezdtem beléd szeretni, miközben azt hittem, hogy már van valakid.
– Ezért kértél áthelyezést?
– Igen. Soha nem búcsúztam el tőled.
Újra elsírta magát.
– Három éven át azt hittem, hogy összeházasodtatok.
– Rachel és én?
– Amikor megláttalak a kávézóban, rájöttem, hogy Rachel elhagyott.
– Azt hitted, a gyűrű miatt?
– Igen. Azt gondoltam, az majd közelebb hoz benneteket egymáshoz. Ehelyett minden másképp alakult.
– Rachel néhány nappal a baleset után szakított velem.
– Istenem, Matt. Azt hittem, miattam hagyott el.
– Hannah…
– Ha nem ejtem le azt a dobozt, talán veled marad!
– Hannah, nézz rám.
Felnézett.
– Rachel maga döntött. Nem te döntöttél helyette.
Újra eszembe jutott, hogy Rachel a baleset éjszakáján azt mondta: „Itt vagyok.” Akkor már látta a gyűrűt. Talán jobban megrémítette a gondolat, hogy egy olyan férfihoz menjen feleségül, aki nem tud járni, mint maga a baleset.
– Régen azt hittem, Rachel lesz a jövőm – mondtam. – De akkor hagyott el, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Egy gyűrű ezen nem változtatott volna.
Hannah megtörölte az arcát.
– Végig azt hittem, hogy házas vagy.
– Nem vagyok.
– És boldog.
– Sokáig nem voltam az.
– És most?
– Azóta, hogy egy nő majdnem felgyújtotta a konyháját a tortareceptemmel.
A könnyei között felnevetett.
– Miért rohantál ki a kávézóból? – kérdeztem.
– Megláttam az arcodat, és bepánikoltam. Évekig arra a fiatal férfira gondoltam, akit a kórházi ágyon ápoltam. Aztán egyszer csak ott ültél előttem.
– Azt hitted, te tetted tönkre az életemet.
– Igen.
– Én meg azt hittem, azért menekültél el, mert kerekesszékben vagyok.
Hannah megrázta a fejét.
– Matt, már akkor beléd szerettem, amikor a kórházi ágyban feküdtél. Aztán újra beléd szerettem, anélkül, hogy tudtam volna, te vagy az.
Ekkor valami a helyére került bennem.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Amikor először magamhoz tértem a baleset után, Rachel már ott volt?
– Nem. Még nem.
– Akkor ki fogta a kezem?
Hannah rám nézett.
– Én.
– Sírtál.
– Egy kicsit.
– Miért?
– Mert folyton arra kértél, hogy ne menjek el.
Ugyanúgy megszorította a kezem, ahogy azon az éjszakán.
– Megígértem, hogy maradok.
Három éven át azt hittem, Rachel fogta a kezemet. Pedig Hannah volt az, végig.
– Egyszer már elmentél – mondtam mosolyogva.
Hannah felnevetett.
– Csak azért, mert azt hittem, valaki máshoz tartozol.
– És most?
– Most már tudom, hogy nem.
Magamhoz húztam, és megcsókoltam.
