Amikor Anna megemlítette az érettségi találkozót, alig néztem fel a telefonomról.
A konyhapultnál állt, és a haját lazán feltűzte, ahogy mindig, amikor úgy tesz, mintha nem lenne fontos, pedig nagyon is az. Közben ment a szokásos zűrzavar. Az egyik gyerek nem találta a cipőjét. A másik a matekleckét szidta. A baba pedig a kanalat csapkodta az etetőszék tálcáján.
A mi életünk. Hangos, hétköznapi, tele mindennel.
„Jövő hónapban lesz a tízéves találkozó”, mondta könnyedén. „Gondoltam, elmennék.”
Felnevettem, röviden.
Nem azért, mert vicces volt. Inkább azért, mert feleslegesnek éreztem.
„Miért mennél?” csúszott ki belőlem.
Pislogott egyet. „Hogyhogy miért?”
„Miért mennék el?”, folytattam, és hátradőltem. „Hogy elmondd, egész nap itthon vagy, és orrokat törölgetsz?”
Lassan felém fordult.
„Tessék?”
Megvontam a vállam. A türelmetlenség valahonnan mélyről jött, én meg nem akartam megnézni, honnan. „Ugyan, Anna. A volt osztálytársaid biztosan sebészek, ügyvédek, cégvezetők. Te mit mondasz majd? Hogy csak otthon vagy a gyerekekkel?”
A „csak” ott maradt a levegőben.
Azonnal láttam rajta a változást. Megfeszült a válla, a szája vékony vonallá szorult.
„Értem”, mondta halkan. „Rendben.”
Nem kiabált, nem sírt. Visszafordult a mosogatóhoz, és tovább mostogatott.
Végül nem ment el a találkozóra.
És utána napokig alig beszélt velem.
A praktikus dolgokra válaszolt. Mikor van a foci, kell-e tej, mikor esedékes a villanyszámla. Viszont eltűnt a melegség. A könnyű nevetés. Az a megszokott, futó érintés a hátamon, amikor elment mellettem a folyosón.
Éjszaka a másik oldal felé fordult, és a teste csendes fal lett, amin nem találtam átjárót.
Azt mondogattam magamnak, hogy túl érzékeny.
Azt is, hogy én csak őszinte voltam.
Két héttel később egy nagy doboz érkezett a tornácra.
A tetején Anna neve állt, szépen felírva. Feladó nem volt.
Ő épp fent altatta a babát, amikor bevittem.
Kíváncsi lettem.
Azzal nyugtattam magam, hogy csak megnézem, nem sérült-e. Kinyitottam.
És akkor valami nagyot zuhant bennem.
A dobozban egy nagy, profi keretben lévő osztálykép volt. Sorokban mosolygó arcok, olyanok, akikről évek óta hallottam történeteket, mégsem találkoztam velük. A fehér kereten pedig aláírások voltak. Tucatnyi, különböző kézírással, vastagon, lendületesen, sietősen.
A hátuljára egy cetli volt ragasztva.
„Hiányoztál!
Mari mesélte, mi történt. Anyának lenni igenis olyan dolog, amire büszke lehetsz. Három embert nevelsz, ez nehezebb bármilyen címnél, ami nekünk van.
Legközelebb gyere el, tartunk neked helyet.”
Elszorult a mellkasom.
Mari.
A gimnáziumi legjobb barátnője. Aki később sebész lett. Akihez én gondolkodás nélkül odaböktem, mint a „valódi siker” példájához.
Ott ültem, és bámultam azt a képet.
Közben eszembe jutott Anna huszonkét évesen, amikor az első babánkat várta, miközben a barátai gyakornokságokra mentek és mesterszakokra készültek. Eszembe jutottak az éjszakák, amikor a hasfájós kicsivel járkált a nappaliban, én pedig aludtam, mert „reggel megbeszélésem van”. Felidéztem a szülinapokat, amiket az utolsó részletig megtervezett. Az uzsonnákat, amiket összerakott. Az orvosi időpontokat, amiket fejben tartott. A pici cipőket, amiket minden este sorba tett az ajtó mellé.
És azt is, milyen könnyen húztam rá minderre egyetlen szót, hogy „csak”.
Anna leért a lépcsőn, majd megállt, amikor meglátott az asztalnál. A keret előttem támaszkodott.
„Kibontottad”, mondta.
Nem volt dühös.
Fáradt volt.
„Sajnálom”, mondtam rögtön. A hangom bizonytalanul jött ki. „Nem kellett volna ezt mondanom. Tévedtem.”
Nem felelt azonnal. Odalépett, végighúzta az ujjait az aláírásokon, és néhány ismerős névnél megállt.
„Nem felejtettek el”, suttogta. „Azt hittem, már igen.”
Akkor valami megrepedt bennem.
„Én felejtettelek el”, mondtam halkan.
Rám nézett.
„Nem úgy értem, hogy téged”, tettem hozzá gyorsan. „Hanem azt, ki vagy. Mit cipelsz. Mit adsz minden egyes nap. Elvitt a sok cím meg fizetés, és közben nem vettem észre, hogy a mi világunk azért működik, mert te tartod egyben.”
A szeme megcsillant, mégsem sírt.
„Nem kell, hogy mások igazoljanak”, mondta csendesen. „Csak azt akartam, hogy te ne kicsinyíts le.”
Ez jobban fájt mindennél.
„Nem fogom”, mondtam. „Megígérem.”
Bólintott egy aprót.
Ez még nem volt megbocsátás.
Viszont lépés volt.
Az osztálykép most a folyosón lóg.
Nem annak a jeleként, amit kihagyott, hanem emlékeztetőként arra, aki mindig is volt.
És ha legközelebb lesz érettségi találkozó, nem miattam marad otthon.
Én leszek az, aki gondoskodik róla, hogy úgy lépjen ki az ajtón, hogy pontosan tudja, mennyit ér.
