Az üvegen keresztül Ethan észrevette, hogy felesége, Amara pocakja megrezdül. Először azt gondolta, a gyász elhomályosítja a szemét, de a mozdulat visszatért, határozottan, kétséget nem hagyva.
Ami ezután történt, mindenkit kővé dermesztett.
Amara már nem élt. A nő, akit szeretett és megfogadta, hogy óvja, eltávozott, a sors könyörtelenül elszakította tőlük.
Ethan az üvegajtó előtt állt, meredten bámulva felesége mozdulatlan testét és a méhében növekvő gyermeket, akinek még hónapok kellettek volna a születésig.
Képek tolultak fel benne arról, ami soha nem valósul meg: Amara nevetése a lakásban, apró léptek koppanása, a közös élet melege. Nem engedte a boncolást, nem bírta elgondolni sem, hogy anya és gyermeke külön kerüljenek.
Visszanyelte a kiáltást, megfordult, majd megmerevedett. Újra látta: halvány hullám futott végig a fehér lepel alatt, egy rezdülés a hason. Szíve felpörgött. Lehet, hogy a baba él? Vagy az elméje játszik vele a gyászban?
A mozdulat ismét megjelent, tisztán, szándékosan, valóságosan.
Amikor a dolgozók megpróbálták visszatartani, Ethan kiszabadult, a kemence felé rohant, és kiabált, hogy álljanak le. A személyzet megtorpant, elsápadva, miközben újabb rándulás futott végig Amara hasán. Ez nem lehetett puszta látomás.
Kitört a zűrzavar. Mindenki egyszerre kiáltott, valaki a feletteseit hívta, mások a gépeket állították le. Pánik, hitetlenség és nyers félelem töltötte meg a teret, mintha megállt volna az idő.
Aztán megérkeztek az orvosok, elvégezték a vizsgálatokat, és kiderült az igazság, amely sokkal kegyetlenebb volt bármely csodánál.
Mivel nem történt boncolás, a testben természetes gázok gyűltek össze. A nyomás hullámokat okozott a hasfalon, mintha összehúzódna. Nem a feltámadás jele volt. Nem titok. Puszta biológia.
A felismerés összezúzta Ethan röpke reményét. A parányi fény, amely egy pillanatra megvilágította a sötétet, kialudt a rideg valóságban. A megrémült dolgozók lassan megnyugodtak, halkan magyaráztak és bocsánatot kértek.
Ethan azonban nem talált vigaszt. Amara mozdulatlan testének képét, amely mintha megmozdult volna, nem feledte. A hit, hogy visszatérhet az élet, csak egy pillanatra villant fel, majd örökre kialudt. Olyan búcsú volt ez, amelynél kegyetlenebbet elképzelni is nehéz.
