Egy vasárnap délben történt az egész.
A fiam, az egész család előtt, a szemembe nézett, és gondolkodás nélkül azt mondta:
„Haszontalan vén ember.”
Nem válaszoltam. Tovább rágtam a falatot, lassan, hogy ne lássák, mennyire összeszorult a mellkasom. A mondat viszont bennem maradt. Csendben fejeztem be az ebédet, felálltam az asztaltól, és bementem a szobámba.
Az egész délutánt gondolkodással töltöttem. Eszembe jutottak azok az évek, amikor dolgoztam, ahogy tégla téglára felépítettem ezt a házat, ahogy a gyerekeimet neveltem, mindig az ő tányérjukat tettem az asztalra előbb, mint a sajátomat.
És rájöttem valamire, ami nagyon fájt: már nem tisztelnek.
Másnap döntöttem.
Az új zárak
Reggel korán keltem, elmentem a boltba, és vettem új zárakat az egész házra. Amikor visszaértem, és még mindenki aludt, szépen sorban lecseréltem őket, ajtóról ajtóra.
Amikor a fiam meglátott, hogy térdelve szerelgetek a bejáratnál, elsápadt.
„Mit csinálsz, apa?”
„Helyrehozom, ami elromlott” feleltem nyugodtan, emelt hang nélkül.
Amikor végeztem, összegyűjtöttem a családot a nappaliban, és ezt mondtam:
„Mától kezdve bárki, aki be akar jönni ebbe a házba, tőlem kér engedélyt. Nincs már annyi kulcs, hogy mindenkinek járjon.”
Senki sem szólt. A csend mindent elmondott.
Rend a ház körül
Ugyanazon a héten felkerestem egy ügyvédet.
Elővettem a borítékot, amiben a ház tulajdoni lapja volt. A nevem szerepelt rajta tulajdonosként. Megkértem az ügyvédet, hogy tegyük hivatalossá: a házat nem lehet eladni, megterhelni vagy piszkálni a beleegyezésem nélkül.
Hazamentem, és újra összehívtam a családot.
„A ház az én nevemen van” mondtam. „És most már papíron is ott van, hogy nélkülem nem mozdíthattok el innen semmit. Amíg tiszteltek, ez az otthonotok. Ha nem, ott az ajtó.”
Volt, aki lesütötte a szemét. Mások összehúzták a szemöldöküket. De senki nem válaszolt.
A terv, hogy idősek otthonába vigyenek
Néhány nappal később a legkisebb fiam ült le velem szemben.
Lassan beszélt, úgy, mint aki mérget visz üzenetben.
„Apa… beszélgettünk. Azt gondoljuk, jobb lenne, ha olyan helyre mennél, ahol gondoskodnak rólad. Egy idősek otthonába.”
Ránéztem, pislogás nélkül.
„Idősek otthonába?”
Azt mondta, ez „a te érdekedben” lenne. Én viszont már értettem: nem rám, a házra vágytak.
Nem veszekedtem. Csak bólintottam.
Vannak dolgok, amiket kiabálás nélkül is megért az ember.
A zár feltörésének kísérlete
Hogy világos legyen a helyzet, erős zárat tettem a kapura.
Egy reggel azt láttam, hogy a legkisebb fiam valami szerszámmal feszegeti.
„Mit csinálsz?” kérdeztem nyugodtan.
„Semmit, apa… csak megnéztem.”
Nem hagytam, hogy folytassa.
„Ha valaki ebben a házban nem tartja be a szabályaimat, kimegy innen. Ha még egyszer erőszakkal próbál bejönni, rendőrt hívok.”
Aznap délután felhívtam az ügyvédet.
Kértem egy hivatalos papírt. Másnap két rendőr hozta ki az értesítést, és a kapumra tűzte: a házba rajtam kívül senki sem léphet be jogosan.
Onnantól ez már nem családi vita volt. Jogi ügy lett belőle.
Az utolsó árulás
Azt hittem, lenyugszanak a kedélyek, de ennek pont az ellenkezője történt.
Egy éjszaka nagy csattanásra ébredtem. Kimentem a folyosóra, és azt láttam, hogy a két nagyobb fiam betörte a zárat, és jön befelé.
„Ez a ház mindenkié. Nem zárhatsz ki minket” mondták.
Úgy néztem rájuk, ahogy magam sem hittem volna, hogy ennyi idősen még tudok: teljes nyugalommal.
„Mindenkié… vagy az enyém?” kérdeztem.
Nem feleltek.
Ott álltak, megfeszülve, és nem tudták, mit tegyenek.
Aznap éjjel, mielőtt lefeküdtem, belülről kulcsra zártam a hálószobám ajtaját, és végleg eldöntöttem mindent.
A végső döntés: eladom a házat
Hajnalban felvettem az égkék ingemet, összekészítettem a papírokat, és az ügyvéddel bementem a földhivatalba.
Ott aláírtam az adásvételit.
Nem a gyerekeim nevére.
Nem egy rokonéra.
Egy olyan vevőére, akit az ügyvéd ajánlott.
Valakire, akit nem érdekelt, hogy ott marad-e bárki a házban.
Dél körül értem haza. A gyerekeim a nappaliban ültek. Nyugodtan néztem rájuk.
„A ház már nem az enyém” mondtam. „Eladtam. Pár héten belül mindannyiótoknak új helyet kell keresnetek.”
Elsápadtak.
„Hogy tehetted ezt?” kiabálta a legkisebb.
„Úgy, hogy az egész életemet rátok áldoztam, cserébe pedig csak sértést kaptam” feleltem.
Letettem a kulcsokat az asztalra, oda az üres boríték mellé, és hozzátettem:
„Inkább alszom egy fa alatt, mint olyan házban, ahol nem tisztelnek.”
Felvettem a kalapomat, kinyitottam az ajtót, és úgy mentem ki, hogy egyszer sem néztem vissza.
Aznap egy történet véget ért, és egy új elkezdődött.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Egy apa sok mindent elnéz, de nem élhet ott, ahol már nincs méltósága.
A tiszteletet nem könyörögjük ki, határokkal tartjuk meg.
És ha valaki ezeket a határokat átlépi, joga van új életet kezdeni, akkor is, ha egyedül marad.
