Több mint tíz éve vagyunk házasok a férjemmel, Jánossal. Van egy általános iskolás, kedves fiunk is. Azt hittem, a házasságunk rendben van, de János viselkedése megváltozott. Egyre gyakrabban hivatkozott munkára, későn járt haza, és kitérő válaszokat adott.
Egyik nap véletlenül találtam egy hotelszámlát a mellényzsebében és egy idegen rúzst is. Fájt, de nem csaptam patáliát. Tudtam, ha most hisztizek, csak jobban tagadni fog. Inkább figyeltem és csendben készültem arra, amit tennem kell.
Aztán rájöttem, hogy János titokban elvitte azt a bankkártyámat, amin a fiunk taníttatására gyűjtöttem. Azonnal elmentem a bankba és letiltottam az egész számlát. Tudtam, hogy nemsokára szüksége lesz rá, és minden ki fog derülni.
Ahogy sejtettem, azon az éjjelen többször is csörgött a telefonom. Egy orvos hívott:
– Ön János felesége? Ő és egy fiatal nő most kerültek a sürgősségire kimerültség miatt együttlét közben. Szükség lenne egy hozzátartozóra a papírmunkához.
Megdöbbentem, de igyekeztem nyugodt maradni:
– Igen, megyek.
Amit a kórházban láttam, megrázott. János az ágyon feküdt, verejtékezett, arca falfehér volt. Mellette egy fiatal lány, akit soha nem láttam, ugyanúgy rosszul volt, levegő után kapkodott.
Ahogy beléptem, mindketten megdermedtek. János dadogva kérdezte:
– Te… hogy kerülsz ide?
Nem szóltam, csak összefont karokkal álltam és néztem őket.
Az orvos odahozott egy papírt:
– A kezelés előlege 1 mullió forint lenne. János az ön bankkártyáját adta meg, de zárolva van. Ha nem tudnak fizetni, nem tudunk tovább várni.
János és a lány elsápadtak. János könyörgött:
– Kérlek, oldd fel a kártyát…
A lány követni kezdte, pityergett:
– Nekem nincs pénzem… János mondta, hogy majd ő elintézi…
Keserűen elnevettem magam:
– Gondoskodni? A gyerekem taníttatására szánt pénzen? Szomorú, hogy nektek csak a pénz számít még most is, nem az, amit okoztatok.
John felemelte a kezét, hogy megragadjon, de az infúziós cső visszahúzta. Szemeiben pánik látszott, egyszerre volt ijedt és megbánó. Rekedt hangon kiáltott:
– Ne hagyj itt… segíts…
Felálltam, végignéztem rajtuk, majd határozottan azt mondtam:
Innentől semmi közöm hozzátok. Előkészítettem a válópert. Holnap a fiunkkal elköltözöm. Ti itt maradtok, és vállaljátok, amit tettetek.
Ezzel elfordultam, és elindultam kifelé a folyosón. János és a szeretője sírása visszhangzott a kórházban, de meg sem álltam.
Odakint hideg volt, de valami felszabadult bennem. Úgy éreztem, megszabadultam egy teher alól. Többé nem sírok olyanok miatt, akik nem méltók.
Holnap új élet vár ránk a fiammal. Lehet, hogy nehéz lesz, de őszinte és tiszta, nem lesz benne hazugság vagy árulás.
Jánosnak valószínűleg örökre megmarad ez az éjszaka: amikor ott feküdt a szeretőjével, és rájött, hogy végleg elvesztett engem.
