Két nappal karácsony előtt megszegtem az összes régi szabályt, amit valaha hallottam arról, hogy idegenekkel nem állunk szóba. Hazavittem egy átfagyott anyát a babájával. Akkor azt hittem, csak adok nekik egy meleg éjszakát, ennyi az egész. Nem sejtettem, hogy ezzel mindkettőnk élete fordul egyet.
33 éves vagyok, két kislány anyukája, az egyik öt, a másik hét. Nálunk a Mikulás még teljes állásban dolgozik. Ferde betűkkel írnak levelet, fordított S-ekkel, és vitatkoznak, melyik kekszet szereti jobban.
Az apjuk három éve lépett ki az életünkből. Nem volt nagy jelenet. Csak egy lassú eltűnés. Kevesebb üzenet, kevesebb hívás, ritkább látogatás, aztán egyszer csak feltűnt, hogy hetek óta nem kérdezett róluk.
Most hárman vagyunk.
Kórházban dolgozom, és mindent számolok. A bevásárlást úgy tervezem, mintha valami veszélyes szerkezetet kellene hatástalanítani. Tudom, hol olcsóbb a tej, melyik napon akciós a kenyér, és hogyan lesz egy csomag darált húsból három vacsora.
Közben megtanultam lefolyót tisztítani, biztosítékot visszakapcsolni, és rábeszélni a régi fűtést, hogy még egy telet kibírjon.
Az igazi védőhálónk a ház. A nagyszüleimé volt. Kicsi, recseg, a burkolata is megélt már mindent, de tehermentes. Nincs hitel, és ez tart a víz felett.
Van, hogy erősnek érzem magam. Máskor elég egy rossz hír, és legszívesebben leülnék a konyhakőre, csak bámulnék magam elé.
Két nappal karácsony előtt késői műszakból mentem haza. Az a fajta fáradtság volt, amikor ég a szem, és minden kicsit ködös. Sötét volt már, az utakra ráfagyott az a vékony jégréteg, ami szépnek tűnik, de félelmetes.
A rádióban halk karácsonyi zene szólt, én meg fejben pipáltam a listát. Ajándékcsomagolás, apróságok eldugása, és ne felejtsem el áttenni azt a fránya manót.
A lányok anyukámnál voltak. Forró csoki, mézeskalács, túl sok karácsonyi film. Magam előtt láttam őket, ahogy flanel pizsamában alszanak, kipirult arccal, biztonságban.
Aztán megláttam őt.
Egy buszmegállóban állt, félig behúzódva a kis műanyag tető alá. Egy nő, a mellkasához szorítva egy babát. Nem telefonált, nem nézett menetrendet, nem járkált fel-alá. Csak állt mozdulatlanul.
A szél kegyetlen volt. Az a vágós, hideg szél, ami mindenen átmegy. A baba egy vékony takaróba volt csavarva, az arca piroslott a hidegtől. Egy pici kéz kilógott, az ujjai merevnek tűntek.
Összerándult a gyomrom.
Elhajtottam mellette. Talán öt másodpercig. Aztán egyszerre kapcsolt be minden riasztó a fejemben. A régi mondatok, hogy idegent nem viszünk haza, mert gyerekeim vannak, nem kockáztatok. És a csendesebb gondolat a mélyén, hogy mi lenne, ha én lennék ott, vagy az én gyerekem.
Megálltam. Félrehúzódtam.
Reszketett a kezem, ahogy letekertem az ablakot.
„Hé, minden rendben?” kiáltottam ki.
Összerezzent, aztán közelebb lépett. Közelről látszott, mennyire kimerült. Sötét karikák a szeme alatt, kicserepesedett ajkak, összefogott haj, ami már rég feladta a formát.
„Én… lekéstem az utolsó buszt” nyelte nagyot. Szorosabban fogta a babát. „És nincs hová mennem ma éjjel.”
Nem sírt. Úgy mondta, mintha már elfáradt volna attól, hogy ezt elfogadja.
Megkérdeztem, van-e valaki a közelben, család, barát.
„A nővérem” mondta. „De messze lakik.” Elfordította a tekintetét, mintha szégyellné. „A telefonom lemerült. Azt hittem, van még egy járat, rosszul néztem az időpontot.”
A szél befújt a megálló alá. Üres utca, csúszós járda, piros babaorcák. Közben az én lányaim meleg ágyban aludtak.
Mielőtt a félelem hangosabb lett volna, kicsúszott a számon:
„Oké. Szálljon be. Ma éjjel nálam alhatnak.”
A szeme elkerekedett.
„Nem, én… nem tehetem. Maga nem is ismer.”
„Ez igaz” mondtam. „De fagy van, és maga egy babát tart. Kérem, szálljon be.”
Egy pillanatig hezitált, aztán kinyitotta az ajtót, és beszállt, a babát úgy szorítva, mintha pajzs lenne. Amint megcsapta őket a meleg levegő, a kicsi felsírt, inkább gyengén, mint hangosan.
Elindultam, és közben megkérdeztem:
„Hogy hívják?”
„Olívér” felelte, és ettől meglágyult az arca. „Két hónapos.”
„Laura vagyok” tette hozzá.
„Én meg egy nagyon fáradt anyuka” mondtam. „Ez most névnek is jó.”
Erre elmosolyodott, egy rövid, meglepett nevetéssel.
Az egész úton bocsánatot kért. Hogy nem terhelni akar, hogy nem őrült, hogy reggel azonnal elmegy, és enni se kell adnom.
„Nem teher” ismételtem. „Én hívtam meg, emlékszik?”
A házhoz érve a teraszlámpa fényében a lepattogzott festék is barátságosabbnak tűnt.
„Itt lakik?” kérdezte halkan.
„Igen. A nagyszüleim háza volt.”
„Szép” mondta, és éreztem, hogy komolyan gondolja.
Bent a ház mosószer és öreg fa illatú volt. A karácsonyfa fényei a nappaliban lassan villogtak.
„Ne haragudjon a rendetlenségért” mondtam reflexből.
„Gyönyörű” felelte.
Megmutattam a kicsi vendégszobát. Egy egyszemélyes ágy, kifakult takaró, billegő komód, de tiszta ágynemű.
„Hozok törölközőt” mondtam. „A fürdő a folyosón van. Éhes? Van valami maradék.”
„Már így is túl sokat tett” csillogott a szeme. „Nem akarom elvenni a dolgaikat.”
„Nem vesz el semmit” mondtam. „Én ajánlom fel. Hadd legyen ez az én döntésem.”
A válla kicsit lejjebb ereszkedett.
„Rendben” suttogta.
A konyhában megmelegítettem a tegnapi tésztát és a fokhagymás kenyeret. Dobtam mellé pár bébirépát is, hogy legalább úgy tűnjön, figyelek az egészségre.
Amikor bevittem, Laura az ágy szélén ült, még kabátban, és ringatta Olivért.
„Fogom a babát, amíg eszik” ajánlottam fel.
Úgy nézett rám, mintha pánikba esett volna.
„Nem, nem, megvan. Majd eszem később.”
Csipegetett pár falatot, aztán megint csak a babára figyelt.
A következő mondatától összeszorult a mellkasom. A baba hajába suttogta:
„Sajnálom, kicsim. Próbálkozom. Nagyon sajnálom.”
Nem mondtam még ilyen mondatot hangosan a lányaimnak, de a fejemben sokszor ott volt.
Aznap éjjel alig aludtam. Minden recsegésre felültem. Az egyik részem azt mondta, jót tettem. A másik meg azt, hogy eszemet vesztettem, idegent hoztam a házba.
Egyszer felkeltem, mondván, megnézem a termosztátot, és benéztem a vendégszobába. Az ajtó nyitva volt. Laura félig ült, félig feküdt, a falnak támaszkodva. Olivér a mellkasán aludt. A karjai úgy fonódtak köré, mintha biztonsági öv lenne.
Reggel halk motoszkálásra ébredtem. Kiléptem a folyosóra. A vendégszoba ajtaja résnyire nyitva volt, Laura pedig épp beágyazott. A takarót katonásan összehajtotta. A törölközőket egy szép kupacba rendezte. Olivér megint rajta volt, gondosan betakarva.
„Ezt nem kellett volna” mondtam.
Összerezzent, aztán idegesen elmosolyodott.
„Nem akartam rendetlenséget hagyni. Maga így is rengeteget segített.”
Felajánlottam, hogy elviszem a nővéréhez. Azt mondta, ha nem gond, a pályaudvar közelében tudnak találkozni, csak tölteni szeretné a telefonját.
„Nem gond” feleltem. „Menjünk.”
Az ajtóban megölelt, kicsit ügyetlenül, egyik karjával a babát tartva.
„Köszönöm” suttogta. „Ha nem áll meg… nem is tudom, mi lett volna.”
„Jó, hogy megálltam” mondtam.
Néztem, ahogy elsétál a járdán, ropog a hó a cipője alatt. Becsuktam az ajtót, és azt hittem, ennyi volt. Egy egyszeri történet, egy hideg este.
Két nap telt el.
Karácsony reggele lett.
A lányok végre otthon voltak, pizsamában, kócosan, a fát kerülgetve, mintha rugó lenne a lábukban.
„Most már bonthatjuk?” könyörgött az ötévesem.
„Kő-papír-olló” mondtam. „A győztes kezd.”
Játszottak. A kisebbik nyert, és olyan győzelmi táncot nyomott, ami inkább vicces karate volt, mint tánc.
Épp nyúlt az első ajándékért, amikor megszólalt a csengő.
Mindhárman megálltunk.
„A Mikulás?” suttogta az ötéves.
A hét évesem felhúzta a szemöldökét.
„A Mikulás nem csönget” mondta szárazon.
„Lehet, hogy itt felejtett valamit” erősködött a kicsi.
Elnevettem magam, és kimentem.
Egy futár állt a verandán, kipirult arccal a hidegtől. Egy nagy dobozt tartott, fényes karácsonyi papírba csomagolva, piros masnival.
„Önnek hoztam” mondta, és úgy fordította, hogy lássam a címkét.
A nevem volt rajta, szép, rendezett kézírással. Feladó nélkül.
Aláírtam, megköszöntem, és bevittem a konyhába. A lányok az ajtóban toporogtak, kíváncsian, mint két kis nyomozó.
„Nekünk jött?” kérdezte a kisebbik.
„Nem tudom” feleltem. „Előbb megnézem.”
A szívem gyorsabban vert, pedig nem értettem, miért.
Letéptem a csomagolópapírt. Alatta sima kartondoboz volt. Felnyitottam a tetejét, és akkor vettem észre, hogy remeg a kezem.
Felül egy összehajtott levél feküdt. Az első sor úgy talált el, mint egy pofon.
„Kedves jószívű idegen…”
A nagyobbik rám nézett.
„Anya, miért vágsz ilyen arcot?”
Nyeltem egyet, és olvasni kezdtem.
Laura írt.
Azt írta, miután kitettük, a pályaudvaron valaki megengedte, hogy feltöltse a telefonját. A nővére megérkezett, egyszerre sírt, kiabált, és magához szorította. Laura biztonságban hazaért.
Leírta, hogy elmondott mindent otthon. A buszmegállót, a hideget, a házamat, a vendégszobát, az ételt.
Azt is leírta, hogy nincs sok pénzük. A szülei nyugdíjból élnek, a nővére két helyen dolgozik. Nem tudják nagy dologgal meghálálni.
„De melegséget és biztonságot adott, amikor nem lett volna muszáj” írta. „Ha nem áll meg, nem tudom, mi lett volna velem és Olivérrel.”
Aztán azt, hogy a nővére lányai tinédzserek. Amikor meghallották a történetet, segíteni akartak. Átnézték a ruháikat, és olyan darabokat válogattak, amiket szerettek. Azt akarták, hogy az én lányaim is különlegesnek érezzék magukat.
Elhomályosult a szemem.
Letettem a levelet, és belenéztem a dobozba.
Ruhák. Szépen összehajtva. Puha pulóverek a lányaim méretében. Ruhák, szinte újnak tűntek. Farmer, leggings, pizsama.
A tetején egy pár csillogós csizma, amitől a hét évesem felszisszent.
„Anya, ezek nagyon menők” súgta.
Az ötévesem előhúzott egy csillagos ruhát.
„Ez az enyém?” kérdezte.
„Igen” mondtam, és berekedt a hangom. „A tied.”
A doboz alján volt pár jelmez is, hercegnős ruha, boszorkányjelmez, szuperhős-köpeny.
Találtam egy kisebb cetlit is, más kézírással.
„A mi lányainktól a tiéteknek” állt rajta, egy kis szívvel.
Akkor indultak meg igazán a könnyeim.
A nagyobbik odalépett hozzám.
„Anya, miért sírsz?”
Leguggoltam, és magamhoz húztam mindkettőjüket.
„Azért sírok, mert néha az emberek nagyon kedvesek” mondtam. „És ha jót teszel, néha visszatalál hozzád.”
„Mint egy bumeráng” vágta rá az ötéves.
Felnevettem, könnyezve.
„Pont úgy.”
Az a doboz többet jelentett, mint amennyit el lehet mondani. Már hónapok óta halogattam, hogy új ruhákat vegyek. Cipőt még egy szezonra, kabátot majd jövőre. Azt mondogattam, megoldjuk.
Aznap reggel úgy éreztem, mintha valaki azt mondta volna: na, most vegyél levegőt.
Később, miután a lányok felpróbálták a doboz felét, és a nappaliban forogtak a ruhákban, leültem a konyhaasztalhoz, megnyitottam a Facebookot, és írtam egy bejegyzést.
Nem írtam neveket. Nem adtam ki részleteket, ami nem az enyém. Csak annyit, hogy két nappal karácsony előtt láttam egy anyát és a babáját egy buszmegállóban, hazavittem őket, és ma reggel egy doboz ruha meg egy levél várt a verandán.
A végére ezt írtam: „Néha a világ sokkal szelídebb, mint amilyennek elsőre tűnik.”
Egy órával később üzenetkérést kaptam.
Laura volt.
„Az a poszt rólam szól?” írta.
Megugrott a szívem. Visszaírtam: „Igen. Névtelenül hagytam. Remélem, ez így rendben van.”
„Teljesen rendben van” válaszolta. „Azóta is gondolok magára. Csak nem tudtam, hogyan köszönjem meg megint, hogy ne legyen furcsa.”
Írogattunk még egy ideig. Azt írta, Olivér jól van, egészséges. A családja ragaszkodott hozzá, hogy elküldjék a dobozt, még ha szoros is a keret. Az unokahúgai még össze is vitatkoztak, melyik ruhát szeretik majd jobban az én lányaim.
Küldtem neki egy képet, amin a lányok pörögnek az új ruhákban, lobog a hajuk, és ragyog az arcuk.
„Olyan boldogok” írta vissza.
„Azok” feleltem. „És ebben benne van a ti kezetek is.”
Azóta néha beszélünk. Gyerekfotók, rövid üzenetek, sokszor csak annyi, hogy „ma nekem is nehéz napom volt”.
Nem a ruhák miatt.
Nem csak a doboz miatt.
Azért, mert azon a jeges estén két anya összefutott. Az egyiknek segítség kellett. A másik félt, mégis megállt. És ezt egyikünk sem felejti el.
