Életmód

Az a nap, amikor egy hétköznapi tárgy különlegessé vált

A négyéves fiam eltűnt egy zsúfolt bevásárlóközpontban. A rendőrök mindent átnéztek, de sehol sem találták.

Két gyötrelmes óra telt el, amikor egy nő bukkant fel, a karjában a fiammal.

Elsírtam magam. A nő kedvesen elmosolyodott, a kezembe nyomott egy hajcsatot, és halkan azt mondta:

„Erre még szükséged lesz.” Elraktam, és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

Három héttel később összeszorult a gyomrom. Ugyanaz a hajcsat hevert a konyhapulton, pedig előző este biztosan bezártam a fiókot, ahová tettem.

Próbáltam ráfogni a fáradtságra vagy a feledékenységre, de a csat valahogy szándékosnak tűnt.

A fiam besétált a konyhába, és egy furcsa dallamot dúdolt, amiről azt mondta, a „kedves néni” tanította neki.

Valahányszor elkezdte dúdolni, a hajcsat mintha halványan felragyogott volna, különös módon kapta el a fényt.

Nem tudtam lerázni magamról az érzést, hogy az a nő nem egyszerűen csak megmentette a fiamat, hanem szándékosan hagyott nálunk valamit.

Másnap eluralkodott rajtam a kíváncsiság.

Közelebbről is megnéztem a hajcsatot, és apró jeleket vettem észre az oldalán, túl díszeseket egy ilyen kicsi tárgyhoz képest.

Elvittem egy ékszerészhez. Összevonta a szemöldökét, és azt mondta, még soha nem látott ilyet. „Régi darab” morogta. „Sokkal régebbi, mint amilyennek kinéz.”

Aznap éjjel a fiam rémálomból riadt fel. Miközben próbáltam megnyugtatni, a kezembe tette a csatot, és azt suttogta: „Azt mondta, ez megvéd minket.”

A biztos hangja végigfutott a hátamon. Úgy beszélt a nőről, mintha az még mindig figyelné őt.

Egy héttel később az egész városban áramszünet lett. A házunk teljesen sötétbe borult, kivéve egyetlen finom fényt.

Az éjjeliszekrényemen lévő hajcsat meleg, állandó fényt árasztott. A fiam mezítláb besétált a szobába, nyugodtan, mintha pontosan erre számított volna.

Amikor a kezembe vettem a csatot, a fénye felerősödött, pont annyira, hogy lássuk egymás arcát. Néhány perccel később visszajött az áram, de én még percekig csak ültem, remegve.

Ekkor már tudtam: ez a tárgy nem egyszerű kiegészítő. Az a nő jóval előre tudott valamit, és valamiért úgy döntött, ránk bízza a hajcsatot.

Azóta sem tudom, ki volt, vagy hogyan találta meg a fiamat azon a napon, de már nem próbálom megmagyarázni az egészet.

A hajcsat most egy kis fa dobozban pihen az ágyam mellett. Ritkán nyitom ki, mégis gyakran érzem, hogy „ott van”, csendes őrként figyel minket.

Időnként, amikor bizonytalannak tűnik minden, halvány csillogást látok kiszűrődni a doboz résein, és eszembe jut, hogy nem vagyunk teljesen egyedül.

Ilyenkor mindig hálát érzek a titokzatos nő iránt, aki visszahozta a gyermekemet, és velünk hagyott valamit, ami sokkal több egy egyszerű emléktárgynál.