Stella végre elérte a business osztályon kijelölt ülését. Izgatott volt és félt is egy kicsit, hiszen 85 évesen életében először utazott repülővel.
A mellette ülő férfi, Franklin Delaney, összevont szemöldökkel nézett rá.
„Nem akarok egy ilyen nő mellett ülni!” emelte fel a hangját a légiutas-kísérőre.
„Uram, ez az ő helye. Nem tudom áthelyezni máshová” felelte nyugodtan a stewardess.
„Ez kizárt. Ezek a helyek túl drágák. Egy ilyen nőnek erre nincs pénze. Elég csak a ruháira ránézni!” vágta rá Franklin.
Stella leszegte a fejét, elszégyellte magát. Ő a legszebb ruháját vette fel, még ha az egyszerű is volt. Néhány utas egyetértett Franklinnel, és ők is azt javasolták, hogy az idős hölgy üljön máshová. Stella elhalkulva mondta:
„Kisasszony, semmi baj. Ha van egy szabad hely az economy osztályon, átülök oda. Minden megtakarításomat erre a helyre költöttem, de nem akarok terhére lenni senkinek.”
A stewardess azonban hajthatatlan maradt.
„Nem, asszonyom. Ön ezt a helyet fizette ki. Joga van itt ülni, függetlenül attól, mások mit gondolnak.”
Franklin végül dühösen, de belenyugodott, Stella pedig maradhatott az ülésén.
A felszállás után a gép megrázkódott, Stella megijedt, és kiejtette a táskáját a kezéből. A tartalma szanaszét gurult, Franklin pedig, bár kelletlenül, segített neki összeszedni a dolgait. Ekkor egy rubin medál csúszott ki a táskából. Franklin felpillantott.
„Hűha, ez aztán nem akármilyen darab” jegyezte meg.
„Hogy érti?” kérdezte Stella óvatosan.
„Antik ékszerkereskedő vagyok, és ez a medál elképesztően értékes. Ezek szinte biztosan valódi rubinok. Tévednék?”
„Őszintén szólva fogalmam sincs. Az apám adta anyámnak nagyon régen, és anyám nekem adta, amikor apám már nem jött haza” mondta Stella.
Franklin elhallgatott egy pillanatra, majd megszólalt:
„Mi történt vele? Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam rendesen. Franklin Delaney vagyok. Szeretnék elnézést kérni a korábbi viselkedésemért. Elég zavaros dolgok történnek most az életemben, de ez nem indok arra, ahogy magával bántam. Megkérdezhetem, mi lett az édesapjával?”
„Apám vadászpilóta volt a második világháború idején. Amikor Amerika belépett a háborúba, bevonult, és indulás előtt ezt a medált adta anyámnak. Azt mondta, jelképezi az ígéretét, hogy visszatér. Nagyon szerették egymást. Négyéves voltam akkor, mégis tisztán emlékszem arra a napra. De apám soha nem jött vissza.”
„Ez borzasztó lehetett.”
„Az volt. A háború értelmetlen. Nem hoz igazi nyereséget senkinek. Anyám pedig soha nem heverte ki. Mintha kiürült volna belül, csak élt maga elé. Anyagilag is a szélén táncoltunk. Mégis, bármennyire szűkösen éltünk, soha nem jutott eszébe, hogy eladja a medált. Tízéves koromban nekem adta, és azt mondta, vigyázzak rá. Nekem sem jutott eszembe, hogy pénzzé tegyem, pedig voltak nehéz időszakaim. Az igazi értéke nekem itt van, belül” mondta, és a mellkasára tette a kezét.
Kinyitotta a medált, és két apró fénykép bukkant elő.
„Ők a szüleim. Nézze, mennyire szerették egymást.”
Franklin bólintott, majd a másik képre mutatott.
„Ő az unokája?”
„Nem, ő a fiam. Tulajdonképpen miatta ülök most ezen a gépen” válaszolta Stella.
„Hozzá utazik?” érdeklődött Franklin.
„Nem egészen. Mondtam, hogy anyagilag nem álltam jól. Sok évvel ezelőtt, a harmincas éveimben teherbe estem. A barátom egyszerűen eltűnt. Néhány hónapig egyedül neveltem a kisfiamat, de egyre világosabb lett, hogy nem tudok neki rendes életet adni. Nem volt senkim, aki segíthetett volna. Anyám már évekkel korábban meghalt, demenciában szenvedett az utolsó időszakában. Végül örökbe adtam a fiamat.”
„Később újra felvették a kapcsolatot?” kérdezte Frankin halkabban.
„Próbálkoztam. Egy DNS-teszt oldal segítségével találtam meg. A szomszéd fiút kértem meg, hogy segítsen e-mailt írni neki, mert én nem nagyon értek ezekhez. Joshnak hívják. Válaszolt, hogy jól van, és nincs szüksége rám. Még néhányszor írtam neki, bocsánatot kértem, könyörögtem, hogy adjon egy esélyt, de többé nem reagált.”
Franklin értetlenül rázta a fejét.
„Akkor mégis miért van most ezen a járaton? Azt mondta, miatta ül itt.”
„Ő ennek a gépnek a pilótája. Ma van a születésnapja. 1973. január 22-én született. Már nem sok időm van hátra ezen a világon, legalább egy születésnapját szerettem volna vele tölteni, még ha csak így is. Ez az egyetlen lehetőségem.”
Ahogy a gép közeledett New York felé, a pilóta hangja megszólalt a hangszóróban:
„Mielőtt leszállunk, szeretnék még valamit mondani. Arra kérem önöket, köszöntsék szeretettel a szülőanyámat, aki életében először az én járatommal utazik. Szia, anya. Kérlek, várj meg, miután földet értünk.”
Stella szeme azonnal könnybe lábadt. Amikor a gép landolt, a pilóta, Josh, megszegve a szokásos protokollt, szinte kirohant a pilótafülkéből, és átölelte az édesanyját. Az utasok és a személyzet tapsban törtek ki, ahogy anya és fia ennyi év után újra egymásra talált.
Josh a fülébe súgta, mennyire hálás neki, hogy annak idején érte hozta meg azt a nehéz döntést. Stella csak annyit mondott, hogy nincs mit megbocsátani, és hogy mindig szerette őt.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
-Ne ítélkezz ismeretlenek felett. Franklin azonnal megbánta a bántó szavait, amikor megismerte Stella múltját.
-A megbocsátás ereje hatalmas. Stella gyorsan megbocsátott Franklinnak, és kedves maradt vele.
-A szeretet hosszú évtizedekig kitart. Hiába választotta el őket egy élet, Stella szeretete a fia iránt soha nem múlt el.
Megjegyzés: A történet fikció, valódi események ihlették. A nevek, szereplők és részletek megváltoztak. Az esetleges hasonlóság véletlen. A szerző és a kiadó nem vállal felelősséget az értelmezésekért vagy a történet alapján hozott döntésekért. Az illusztrációk csak szemléltetésre szolgálnak.
