A férjem tíz éve részlegesen lebénult egy autóbaleset után az autópályán. Először ágyban feküdt, később tolókocsiba került. Azóta én fürdettem, pelenkáztam, forgattam, hogy ne fekélyesedjen ki, etettem, amikor nem bírta felemelni a karját, és vittem ide-oda, mintha a saját árnyékom lenne.
Soha nem panaszkodtam.
Eszembe sem jutott, hogy elhagyjam.
A Guadalajara szélén, San Miguel de las Lomas városrészben az emberek mindig azt mondták:
„Fiatal vagy még, kislányom… építs új életet magadnak.”
Én meg csak erre gondoltam: ha ő maradt, az én szerelmem is marad.
Néhány napja hazautaztam a szülővárosomba, Zacatecasba; anyám megbetegedett, mellette akartam lenni. Pár napot nála töltöttem. Végül hamarabb jöttem vissza, mint terveztem, mert elkapott a honvágy; hiányzott az otthonom, és igen… hiányzott ő is.
Amint kinyitottam a kis lakás ajtaját, furcsa hangot hallottam a hálószoba felől.
Nyögdécselést.
Egy „öh… öh…” szerű hangot, mintha valaki fuldokolna.
A szívem a torkomban dobogott.
Azt hittem, görcsrohama van, vagy leesett a tolószékből, mint már régebben is. Elejtettem a szatyrokat és berohantam.
A küszöbnél viszont ledermedtem.
Nem volt görcs.
Nem volt esés.
A férjem ült az ágyon, nem a tolószékben, a saját erejéből feltámaszkodva, olyan erővel, ami elvileg nem is volt neki.
És nem volt egyedül.
A karjával átölelt egy lányt, aki szintén tolószékes volt, a szájuk egymáson, úgy csókolóztak, mintha vége lenne a világnak.
Én, aki tíz éven át mostam a testét, a hátát, a használhatatlan lábait, csak ennyit tudtam kinyögni:
„Nem… nem voltál te lebénulva?”
A lány riadtan elhúzódott, ő hátrálni próbált, csak furcsa hangok jöttek ki a torkán, míg végül lassan, de érthetően megszólalt:
„Ne… ne ijeszd meg…”
Végig futott a hideg a hátamon. Évek óta nem hallottam tőle egy összefüggő mondatot.
A lány sírva próbált magyarázkodni:
„Ő… ő már egy ideje jobban mozog. Én nem vagyok a szeretője… kérlek, hallgass meg…”
Összeszorítottam a fogam.
„Akkor mi vagy?”
A fiatal nő lehajtotta a fejét.
„Én… a gyógytornás társa vagyok három éve. Nekem is lebénultak a lábaim… ő pedig féloldalasan tanult újra mozogni. Hónapokat töltöttünk együtt a rehabilitációs központban… én láttam, amikor megtette az első lépését.”
Megroggyant a térdem.
„Három éve…? Három éve mozog… beszél…? És én még mindig pelenkát cseréltem és toltam a székét?”
Ő hallgatott.
A lány folytatta:
„Nem akarta elmondani neked. Félt. Azt hitte, ha megtudod, hogy javul az állapota, elhagyod. Nem haladt olyan gyorsan, mint szerette volna…”
Keserűen felnevettem:
„Három évig nem jutott eszébe annyi, hogy ‘már egy kicsit tudok mozogni’? Vagy inkább kellett neki három év, hogy beléd szeressen?”
A csend akkorát zuhant közénk, mint egy sírkő.
Odaléptem hozzá:
„Nem voltál te mozgáskorlátozott. Csak hagytad, hogy ott feküdj… amíg én beledöglöttem a gondoskodásba.”
Összekulcsolta a kezét, szinte könyörgött:
„Bocsáss meg… ne hagyj el…”
Lassan ráztam a fejem.
„Nem elhagylak. Visszaadom azt az életet, amit nélkülem választottál.”
Fogtam a holmimat és elindultam, az ajtót hagytam magától becsukódni mögöttem.
Tlaquepaquében az egész környék megtudta, mi történt.
A Rehabilitációs Központ orvosai megerősítették:
Négy éve nyerte vissza részlegesen a mozgását, két éve már tud járni segítséggel, és mégis azt akarta, hogy tovább ápoljam, mert „nem állt készen a valóságra”.
Sokan azt mondják, bolond voltam.
De senki sem érti, milyen az, amikor az egész fiatalságodat valakinek adod, aztán arra ébredsz, hogy ő már egy másik ember karjaiban él.
Csak ennyit mondtam:
„Az, aki tíz évig le volt bénulva… soha nem ő volt.”
Én voltam.
Én, aki bennragadtam egy házasságban, ami már rég meghalt.
Most ők ketten laknak együtt egy apró szobában a gyógytorna központ közelében.
A szomszédok szerint minden este veszekednek.
A lány kiabál vele:
„Ha az elejétől kezdve őszinte lettél volna, nem itt tartanánk!”
Én pedig tíz év után először nyugodtan alszom.
Mert végül, Mexikóban is, máshol is, az igazság előbb-utóbb mindig napfényre kerül, még ha valakinek ehhez tíz év is kell.
