A nagyapám volt a legfukarabb ember, akit valaha ismertem.
Amikor meghalt, rám hagyott egy 30 dolláros ajándékkártyát.
Először úgy voltam vele, hogy odaadom valakinek, aztán mégis úgy döntöttem, elkölteném. Akkor még nem tudtam, hogy ez a pillanat kettévágja az életemet egy „előtte” és egy „utána” részre.
A pénztáros arca elsápadt, amikor átadtam neki a kártyát.
Pénztáros: Ez nem lehet igaz, honnan van ez?
Én: Őőő… a nagyapámé volt.
Pénztáros: ÁLLJON MEG MINDENKI EGY PILLANATRA!
A boltvezető odajött, kézbe vette a régi, kopott kártyát, végighúzta rajta a hüvelykujját, mintha emlékeket olvasna le róla.
Aztán elmosolyodott.
„Ennek a kártyának már nincs pénzbeli értéke… de felold valamit.”
Elsétált hátra, pötyögött valamit a rendszerben, majd visszajött egy kicsi, gondosan becsomagolt dobozzal a kezében.
„A nagyapád megkapta az életre szóló törzsvásárlói elismerést. Soha nem jött vissza érte.”
A kezembe adta a dobozt.
Belül egy egyszerű, ezüst kulcstartó volt, rajta a felirat:
„Annak, aki mindig tudta, mennyit ér egy dollár.”
Összeszorult a mellkasom.
Rájöttem, hogy a nagyapám nem zsugori volt, hanem hitt abban, hogy a pénzt okosan kell használni. Gyerekként azt gondoltam, azért markolja ennyire a pénzét, mert imád spórolni. Most értettem meg, hogy inkább tartogatta, hogy egyszer tényleg fontos dologra költse.
Ahogy kiléptem az ajtón, furcsa melegség töltött el.
Évek óta először éreztem azt, hogy jó lenne, ha még itt lenne, és végre én hívhatnám meg valamire.
Mit tanultam ebből?
Spórolósnak lenni annyit jelent, hogy igyekszel minden fillért beosztani.
De néha igenis jó érzés elkölteni a kemény munkával keresett pénzedet azokra, akiket szeretsz.
Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy apró figyelmesség, egy kicsi ajándék vagy egy közös süti a kedvenc helyetekről.
A nap végén úgyis az számít, mennyi szeretetet adtál tovább, nem az, mennyi pénzt tartottál meg magadnak.
