Azt gondolták, bedőltem egy sármos közel-keleti férfinak, és ennyi. “Butácska szőke” néven emlegettek, nevettek a kiejtésemen, és gúnyolták a próbálkozásaimat, amikor pár arab kifejezést tanultam, hogy beilleszkedjek.
Nem tudták az igazat.
Két évet éltem Libanonban, angolt tanítottam, és ez idő alatt megtanultam arab nyelven mindent, a kedves fordulatoktól a csípős beszólásokig. Amikor Rami bemutatott a családjának, valami azt súgta, hallgassak erről. Lehet, hogy intuíció volt, lehet, hogy kíváncsiság. Úgy döntöttem, úgy teszek, mintha semmit sem értenék.
Először csak apró megjegyzések voltak. Az anyja a nagynéninek suttogta, hogy egy hónapig sem fogom bírni a főzést. A bátyja viccelődött, hogy Rami majd visszajön, ha igazi nőre vágyik.
Udvariasan mosolyogtam, és úgy tettem, mintha nem érteném, min nevetnek a hátam mögött. Minden szavuk lehúzta a mosoly álarcát. Nem azért fájt, amit mondtak, hanem mert pontosan megmutatta, kik ők.
Rami sem volt jobb. Nyilvánosan figyelmes és kedves volt, a mintavőlegény. De arabul a kuzinaival nevetgélve odaszólt, hogy aranyos vagyok, csak nem túl okos. Én pedig ott ültem mellette, és úgy tettem, mintha süket lennék.
Ekkor döntöttem úgy, hogy még nem konfrontálódok. Olyan pillanatot akartam, amelyet sosem felejtenek el.
Ez az eljegyzési vacsorán jött el. Nagy ünnepség volt, ötven vendég, a teljes család, és mindkét szülőpár.
Minden ragyogott, aranyló fények, hófehér terítők, lágy zene. Rami anyja arabul koccintott, és a dicséretnek álcázott sértegetések sorát mondta. Örülnek, hogy egyszerű teremtést talált, nem fogja sokat piszkálni a fiút.
Nevetés futott végig az asztalon.
Rami odahajolt és azt suttogta, hogy csak kedveskednek.
Édesen rámosolyogtam. Persze, biztosan.
Amikor rám került a sor, felálltam. A kezem kicsit remegett, nem az idegességtől, hanem az elégtételtől.
Előbb angolul köszöntem meg mindenkinek, hogy befogadtak a családba.
Aztán váltottam.
Mivel hat hónapja arabul beszélgettek körülöttem, talán ideje, hogy én is csatlakozzak.
Megfagyott a levegő.
Rami villája koppant a tányéron. Az anyja mosolya eltűnt.
Nyugodt hangon folytattam, hibátlan arab nyelven. Szóról szóra idéztem a vicceiket, a suttogott megjegyzéseiket, a sértéseiket. Csak az én hangom hallatszott.
Aztán halkan hozzátettem, hogy eleinte fájt. Ma már hálás vagyok érte. Most már pontosan tudom, ki tisztel, és ki soha nem tisztelt.
Sokáig senki sem mozdult. Az apám, aki semmit sem értett a történtekből, annyit kérdezett, minden rendben van-e.
Ránéztem Ramira. Nincs, apa. Egyáltalán nincs.
Aznap este felbontottam az eljegyzést.
Rami könyörgött, hogy gondoljam meg. Keverte a két nyelvet, és azt hajtogatta, hogy csak családi poénkodás volt.
Akkor talán vegyél el valakit, akinek ez vicces, mondtam hidegen.
Az anyja szerint túlreagáltam. A fivérei a szemembe sem néztek. Én már döntöttem.
Másnap reggel összepakoltam és elmentem a lakásából. Hónapok óta először könnyűnek éreztem magam. Nem azért, mert elhagytam egy férfit, hanem mert nem kellett tovább színlelnem.
Pár hét múlva levél érkezett Ramitól a húgától, arabul írta.
Azt tanítottad azon az estén, hogy a csend nem egyenlő a tudatlansággal. Sajnálok mindent.
Elmosolyodtam. Nem kellett bosszú. Elég volt az igazság.
A legnagyobb visszavágás sokszor nem a harag. Hanem a tartás.
Ha szerinted a tisztelet nyelven, kultúrán és bőrszínen átível, oszd meg ezt a történetet. A csend néha hangosabb, mint bármely sértés.
