Margit vagyok, 73 éves, egy anya, aki sok mindent túlélt.
A férjem halála után azt hittem, végre megnyugszom. Elhagytam a régi vályogházat vidéken, és beköltöztem a városba a fiamhoz, Dánielhez, meg a feleségéhez, Oliviához.
Azt gondoltam, kényelem vár. Dániel sikeres cégvezető volt, a lakás fényes és modern. A csillogás mögött viszont hamar hideget éreztem, valami rideget, ami lassan belém fészkelte magát.
1. Csend egy nagy lakásban
Alig ültünk le együtt vacsorázni.
– Dániel, nem eszel velünk? – kérdeztem, miközben mertem a rizst.
Az órájára nézett. – Még dolgozom, anya. Egyetek nélkülöm.
Olivia halkan szólt utána. – Csak egy kicsit, drágám… még meleg a leves.
– Mondtam, hogy nem vagyok éhes! – vágta rá.
Megdermedtem. Az a kemény, jeges tekintet ugyanaz volt, mint a férjemé, mielőtt bántott.
Olivia erőltetett mosollyal suttogta. – Semmi gond, anya… biztos fáradt. Láttam a valóságot. Friss, lila folt húzódott a csuklóján.
2. Három óra, a víz hangja
Éjjel felriadtam. Csorgott a víz. Hajnali három múlt.
– Miért most zuhanyzik? – futott át rajtam.
Nem egyenletes volt a hang, hanem szakaszos. Mintha sírás keveredett volna bele. Közelebb léptem, és az ajtó keskeny résén át benéztem.
Megállt bennem a levegő.
Olivia reszketett. Óvatosan mosta a zúzódásokat a karján és a vállán. Dániel mellette állt, kifejezéstelen arccal, vizes törölközővel a kezében.
– Azt hitted, nem hallottam, mit beszéltél? – mondta halkan.
– Nem… csak anyával szóltunk egymáshoz. Megkérdeztem, kér-e enni.
– Hazudsz! – csattant, és lekevert neki egy pofont.
A csempe visszhangozta a csattanást. Olivia a padlóra rogyott, sírva, csurom vízben.
A számra szorítottam a kezem, hogy ne sikítsak. A fiam, akit valaha ringattam, azzá a férfivá lett, akitől egykor én is féltem.
3. Reggeli, álarcos mosolyok
Másnap reggel óvatosan megkérdeztem. – Olivia, mi történt a kezeddel?
Megtorpant. – Semmi, csak bevertem az ajtóba.
Dániel bejött, átkarolta, és erőltetett mosolyt villantott. – Látod, anya, a feleségem kicsit ügyetlen.
Olivia halványan elmosolyodott, de a szeme elárulta. Csendes félelem ült benne. Pont olyan, mint régen az enyém.
4. Egy anya dönt
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Felidéződött minden, ököl, némaság, rettegett esték. Nem engedhettem, hogy Olivia végigjárja ugyanazt az utat.
Reggel magam elé hívtam őket.
– Dániel, elköltözöm, idősek otthonába megyek. Vannak ott ismerőseim, mindenkinek könnyebb lesz.
Összeráncolta a homlokát. – Biztos vagy benne, anya?
– Igen, fiam. Eljött az ideje.
Olivia némán állt, a könnyei potyogtak. Átöleltem, és a fülébe súgtam. – Ne félj, kicsim. Mindent tudok.
5. Új reggel
Az otthonban végre csend volt. Nem volt kiabálás, nem volt félelem, csak nevetés és társaság. Egy délután összefutottam Gyurival, a gyerekkori barátommal, akiről azt hittem, rég nincs köztünk.
– Nem gondoltam, hogy még látlak, Margit – mosolygott.
– Talán az élet még tartogat nekünk egy történetet – feleltem, és nevettem.
Jólesett újra nevetni.
6. Hír a városból
Néhány hónap elteltével Olivia meglátogatott. Rózsát hozott.
– Anyuka… vége. Eljöttem Dánieltől. Nyitottam egy pici virágboltot, csendes, egyszerű, de nyugalmat ad.
Magamhoz szorítottam. – Büszke vagyok rád, drága. A boldogság nem kegy, hanem döntés.
Amikor elment, az alkony aranyra festette az eget. Az ablakból néztem, és újra melegség költözött belém.
Hetvenhárom évesen végre nem a pénzben vagy a pompa csillogásában találtam meg a szabadságot, hanem a békében, a bátorságban, és abban a halk, egyenletes ritmusban, ahogy a szív megtanul újra szeretni.
