Nyolc hónapos terhesen tudtam meg valamit, ami teljesen összetört. Az a férfi, akiben bíztam, aki mellett terveztem a jövőmet, hűtlen lett hozzám.
Reszkető kézzel tartottam a bizonyítékot, miközben az ágy szélén ültem.
A kisbabám mocorgott a hasamban, miközben csendben folytak a könnyeim.
Az anyukámhoz fordultam támogatásért.
Ő azonban csak annyit mondott: „Most már nem hagyhatod el, gondolj a babádra. Maradj nyugodt, szüld meg, aztán majd eldöntöd, hogy hogyan tovább.”
Ezért maradtam.
Ahogy közeledett a szülés, vegyes érzések kavarogtak bennem.
Izgatott voltam, hogy végre magamhoz ölelhetem a lányomat, mégis összetörve éreztem magam. Mikor megszületett, sírva tartottam a karomban. Nem csak magam miatt sírtam, hanem amiatt az élet miatt is, amit neki képzeltem el, de féltem, hogy ez már nem valósulhat meg.
Ekkor lépett be apukám a kórterembe. Szorosan átölelt, és halkan annyit mondott:
„Nem fogsz többet így sírni, kicsim.” Akkor még nem értettem, mire gondol.
Aztán átnyújtott egy mappát.
Ebben minden benne volt, amit titokban előkészített: bizonyítékokat a férjem hűtlenségéről, jogi védelmet nekem és a kislányomnak, valamint egy új otthon kulcsait, ahová már mindent elrendezett, hogy biztonságban lehessünk.
A szemembe nézve azt mondta: „Nem kell együtt lenned olyannal, aki bánt. Neked és a lányodnak mindig itt leszek. Soha nem hagylak magadra.”
Abban a pillanatban abbamaradtak a könnyeim. Nem azért, mert hirtelen minden helyrejött volna, hanem mert hosszú idő után először éreztem magam biztonságban és nem voltam többé egyedül.
Apukám támogatásával sikerült újrakezdenem.
A lányommal új életet kezdtünk, ahol a szeretet, biztonság és remény mindennapjaink részei lettek.
Visszanézve már látom, hogy apám nemcsak egy házat vagy jogi segítséget adott nekem. Visszaadta az önbizalmam. És igaza lett: attól a naptól kezdve többé nem sírtam úgy, mint annak előtte.
