Hihetetlen, hogy mennyire képes egy átlagos este nehéz fordulatot venni egy házasságban.
Egy apró vita köztem és a férjem között hirtelen komoly vitává nőtte ki magát, minden kedvünket és türelmünket felemésztve.
Amikor végre csönd lett a házban, külön szobákba húzódtunk vissza. Mindketten dühösek voltunk, mégis nyugtalanul forgolódtunk.
A sötétben újra és újra lejátszottam magamban a kimondott szavakat, mindegyik egyre nehezebben esett.
Tudtam, hogy egyikünk sem gondolta komolyan, amit mondott, de mégis ott volt köztünk a büszkeség és a fájdalom, egyikünk sem akart engedni.
Az éjszaka csak telt, a csönd szinte kézzelfoghatóvá vált. Éppen kezdtem volna elaludni, amikor meghallottam az ajtó halk nyikorgását. Megszaporázódott a szívverésem, ahogy halk lépések közeledtek. Ő volt az, a férjem, szó nélkül megállt mellettem. Olyan közel jött, hogy a jelenlétét szinte érezni lehetett. Visszatartottam a lélegzetem, nem tudtam, most újra elmegy-e, vagy végre közelebb lép hozzám.
Ekkor nagyon halkan, szinte csak susogva kimondta: „Szeretlek. Sajnálom.” Ezek a szavak áttörték azt a falat, amit magam köré húztam, egészen mélyre hatoltak bennem.
Ott feküdtem csendben, könnyeim lassan folytak végig az arcomon. Ráébredtem, hogy a szeretet nem a viták megnyeréséről szól.
Abban a pillanatban láttam meg igazán, hogy nem magyarázkodni jött oda hozzám, hanem helyrehozni valami olyat, ami sokkal többet jelent, mint a kimondott szavak.
Másnap reggel a konyhában találtam, mintha minden a megszokott rendben menne tovább. De számomra már semmi sem volt ugyanolyan.
Szó nélkül átöleltem és visszaadtam neki ugyanazt, amit tőle kaptam: „Én is szeretlek. Sajnálom.”
Akkor értettem meg, hogy a megbocsátás ritkán hangos. Sokszor csak csendben, szelíden van ott, amikor igazán szükség van rá.
Egy házasságban nem az a lényeg, hogy elkerüljük a nézeteltéréseket, hanem az, hogy mindig visszataláljunk egymáshoz a szeretettel.
