– Mit képzelsz? Ez undorító. Soha ne érj hozzá.
Csak figyelned kell, gondoskodnod róla, de nem veheted karodba.
Nathaniel Blake szavai hidegen szakították meg a csendet. Dühösen lépett a szobába, és kitépte Maya Williams karjából a csecsemőt, mintha csak tőle akarná visszavenni a levegőt.
– Kérem, csak elbóbiskolt.
– Nem akarta abbahagyni a sírást. – Nem érdekel – vágott közbe Nathaniel. – Te csak a személyzet vagy, nem az anyja. Nem vagy senki.
A kisbaba üvölteni kezdett, ahogy Maya karjaiból hirtelen kiemelték. Az apró kezek a levegőt markolták, kétségbeesetten, mintha csak önmagától szakadt volna el.
– Ssss… Lily, minden rendben, kicsim.
– Itt vagyok – kiáltotta Nathaniel.
A sírás ettől csak erősödött, a kislány teste remegett, arca kipirult, fulladozott.
– Miért nem nyugszik meg? – Maya mozdulatlanná dermedt, szíve szinte megállt.
– Mindent próbáltam – suttogta halkan. – Csak az én karomban tud elaludni. Ez az igazság.
Nathaniel némán állt, karjában a kislánnyal, kővé dermedve, miközben a baba sírása egyre hangosabb lett.
– Adja vissza – mondta Maya halkan, de határozottan.
Nathaniel állkapcsa megfeszült.
– Azt mondtam, adja vissza. Megijeszti. Fél magától.
A férfi a babára nézett, majd Mayára. Tekintete hideg volt, de valami más is megvillant benne: bizonytalanság, tétovaság, majd végül megadás.
Visszaadta Lilyt a dajkának. A kislány rögtön Maya mellkasához bújt, mintha pontosan tudná, hogy ott várja a biztonság. Pár pillanat múlva a sírás halk szuszogásba váltott, majd békés álomba merült.
Maya óvatosan ringatta a babát a szőnyegen ülve, halkan dúdolva neki:
– Itt vagyok veled. Szeretlek.
Nathaniel mozdulatlanul állt, némán figyelte őket.
Aznap éjjel egyikük sem szólt semmit, mégis mintha a ház hidegebbé vált volna. Hajnalban Mrs. Delaney rálelt Mayára a gyerekszoba sarkában; éber szemmel, remegő kézzel virrasztott.
– Feküdj csak le mellé – suttogta az idős asszony, a nyugodtan alvó kisbabára pillantva.
Nathaniel hallgatott a reggelinél. Nyakkendője félrecsúszott, kávéjához hozzá sem nyúlt.
Második este Maya letette Lilyt az ágyba, majd elhagyta a szobát. A gyerek azonnal felsírt. Mrs. Delaney besietett. Nathaniel is próbálkozott. Senki nem tudta megnyugtatni.
Amikor Maya visszalépett, karját kitárta, a kislány szinte azonnal elcsendesedett.
Harmadik este Nathaniel az ajtó előtt állt meg. Nem ment be. Hallgatott. Nem volt sírás, csak halkan elhangzó altatódal.
Halkan kopogott.
– Maya.
Kinyílt az ajtó.
– Beszélnem kell veled.
Maya csendben kilépett és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
– Tartozom egy bocsánatkéréssel – mondta Nathaniel.
Csend.
– Miért? – kérdezte Maya higgadtan, se keményen, se puhán.
– A szavaim miatt. Mert bántottalak. Nem voltam igazságos.
– Lily érzi az igazat.
– Nem számít neki rang vagy pénz, csak a melegség kell neki.
– Tudom. Nem nyugszik, ha nem érzi magát biztonságban.
– Tudom – ismételte Maya. – És ezzel nem ő az egyetlen ebben a házban.
– Sajnálom, Maya.
Pár másodperc néma csend.
– Nem fogok felmondani – mondta. – Nem maga miatt, hanem érte. Számít rám.
– Remélem, maradsz – válaszolta Nathaniel halkan. – Miatta.
– Miatta – visszhangozta Maya.
Valami felengedett Nathanielben, amit azt hitte, már régen elveszített. Még nem bízott magában. De Lily hitt benne, és ez most elég volt.
Másnap Maya csendesen mozgott a házban. Az asztal csillogott, a kávé illata betöltötte a szobát.
Nathaniel és Mrs. Delaney hallgattak, miközben Maya egy takarót hajtogatva átsétált mellettük.
– Jó reggelt – mondta szokásos, kimért hangján.
Mrs. Delaney bólintott. Nathaniel felnézett a tabletjéből, arca zárt maradt, ajka összeszorult. Nem szólt semmit. Ez már lényegtelen volt.
Maya nem várt kedvességet, sem hálát. Egyedül a kisbabáért volt jelen.
