Adammal már régóta próbálkoztunk gyereket vállalni, de semmi nem sikerült. Én azt hittem, ez közelebb hoz majd minket, de Adam máshogy látta.
„Nem tudom, meddig bírom ezt még…”, mondta, miközben a konyhaasztalnál ültünk egymással szemben.
„Mire gondolsz?” kérdeztem, éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom.
„Tudod, mennyire szeretnék gyereket, és már nem sok időnk van, Sara”, mondta, a szavaiból hiányzott minden melegség.
„Mit vársz tőlem? Elmenjek? Elváljak tőled? Ne harcoljak tovább a szerelmedért?” próbáltam megtalálni a kiutat.
Adam nem válaszolt, de a csendje mindennél beszédesebb volt.
Végül aláírtam a válási papírokat, elhagytam az addigi életemet, és beköltöztem egy régi házba Willow Creekben.
Az előző tulajdonos unokája, Lauren, nagyon kedves volt hozzám. Nem kérdezősködött sokat, inkább segített abban, hogy otthon érezzem magam. Néha áthozott egy tál muffint vagy friss kenyeret, de közöttünk valahogy kimondatlanul is ott volt, hogy tiszteletben tartjuk egymás terét.
Ahogy múltak a napok a régi, de hangulatos házban, furcsa zajokat kezdtem hallani a pincéből. Mindig tartottam attól, hogy bemenjek, hátha találok ott valamilyen állatot, amitől megijednék.
Egy alkalommal megkérdeztem Laurent a pincéről, de csak annyit mondott, a nagyapja soha nem engedett le oda senkit, és valamiért a családban senki sem firtatta miért. Egyedül élt már idős korára, így azt gondolták, csak a holmiját őrzi lent.
Sokszor eszembe jutott a pince, de egyedül nem volt bátorságom lemenni.
Egészen addig, amíg egy reggel minden megváltozott.
Kávézás közben kopogást hallottam. Azt hittem, valamelyik új szomszéd lesz az ajtóban, hisz mindenki barátságos volt a környéken. Ehelyett két rendőr állt a verandán.
„Miben segíthetek?” kérdeztem meglepetten.
„Asszonyom, ellenőriznünk kell a pincét. Ez nem önnel kapcsolatos, hanem a korábbi tulajdonossal. Járt már lent, amióta itt lakik?” kérdezték.
Mondtam, hogy nem, mert féltem lemenni egyedül, hátha van lent valami állat.
A rendőrök kinyitották az ajtót, lementek, és keresgélni kezdtek. Két kisfiút találtak odalent.
Szinte megállt bennem az ütő. „Mit csinálnak ezek itt?” gondoltam magamban, de hangosan nem mertem kimondani.
„Hát megvagytok!” mondta az egyik rendőr. „Ez volt a titkos rejtekhelyetek, ugye?”
A két fiú, 6-8 éves körüliek lehettek, sírni kezdtek. „Kérem, ne vigyenek vissza az árvaházba!” könyörögtek.
Az árvaház csak pár utcányira volt a házamtól. Mint kiderült, nem először szöktek el. Volt, hogy egy egész hétig nem kerültek elő, aztán egyszerűen visszamentek, de soha nem árulták el, hol bújtak el addig.
Az idősebbik rendőr a nagyobbik fiúhoz fordult. „Tudjuk, hogy Mr. Nolan itt rejtegetett benneteket. Ételt és játékokat hozott. De mostantól vége, visszamentek az árvaházba, és amíg engedélyt nem kaptok, nem hagyjátok el.”
Amikor kivezették őket a pincéből, az egyik kisfiú váratlanul odarohant hozzám, és átölelt. „Kérlek, ments meg minket, ne engedd, hogy elvigyenek! Hadd lakjunk nálad a pincében!” könyörgött.
Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam mit mondani.
Napokig csak rájuk tudtam gondolni. Végül úgy döntöttem, elmegyek meglátogatni őket az árvaházban.
Ahogy közeledtem az épülethez, hevesebben vert a szívem.
Bent megkérdeztem, hol vannak Max és Tommy. Az ott dolgozó nő elmondta, hogy mindkettőt szüleik hagyták ott, és azóta ott élnek.
Bevittek hozzájuk az irodába.
„Sziasztok, fiúk,” köszöntem nekik halkan. „Hogy vagytok?”
Ők csak azt kérdezték újra meg újra, elvihetem-e őket magammal, lakhatnak-e nálam a pincében.
A szemükben egyszerre volt remény és szomorúság.
Évek óta vágytam arra, hogy gyerekem legyen. Eszembe jutott, talán örökbe fogadhatnám őket. Vajon jó anyjuk lennék?
„Nem ígérhetek semmit, de megpróbálok segíteni,” mondtam nekik végül.
Nem telt el sok idő, elindítottam az örökbefogadási papírokat. Hosszú, fárasztó folyamat várt rám, és sokkal többe került, mint gondoltam, de minden perce és forintja megérte.
Két csodálatos fiú anyukája lettem, és végre úgy éreztem, megtaláltam a helyemet, ahogy ők is nálam megtalálták az otthonukat.
