Odakint megint esett. Napok óta szakadt, amitől minden szürkének és ragacsosnak tűnt. A konyhában ültem, gépiesen kevergettem a rég kihűlt teát, és próbáltam nem a gyomromban ülő rossz érzésre figyelni.
A csengő hirtelen megszólalt. A macska összerezzent, aztán leugrott az ablakpárkányról. Én is megfeszültem, mert ilyenkor senki sem jön ok nélkül.
A kémlelőn kinéztem, és egy pillanatra megállt bennem a levegő. Emma állt a folyosón. A húgom, az ikertestvérem. Vizes volt a haja, a háziköntösére kapta fel sietve az esőkabátot, az arca pedig kísértetiesen sápadt. A homályos üvegen át is látszott, hogy baj van.
Kinyitottam az ajtót. Ahogy belépett, a lámpafény ráesett az arcára, és összeszorult a gyomrom. Az egyik szeme alig nyílt ki, körülötte sötét-lila duzzanat terült szét. A járomcsontján friss vágás húzódott, az ajka kirepedezett. Tartotta magát, de látszott, mennyire nehéz.
Segítettem neki levenni a kabátot, és csak akkor vettem észre a kezét. A csuklója be volt kékülve, mintha valaki szorította volna, és nem engedte volna el. Túlságosan is ismerős látvány volt.
„Ő volt?” kérdeztem halkan. „A férjed?”
Emma rám nézett. A tekintetében fáradtság ült, meg valami tompa fájdalom, amitől legszívesebben elfordultam volna. Ikrek vagyunk, ezt az arcot ezerféleképp ismerem, de így látni különösen rossz volt.
Mindig is szinte egyformák voltunk. Az évek hoztak pár apró eltérést, mégis, idegeneknek a mai napig tükörképnek tűnünk. Összekevertek minket boltokban, az utcán, sőt néha régi ismerősök is hibáztak.
Ekkor beugrott egy gondolat, amitől egyszerre lett rossz érzésem és furcsa nyugalmam. Veszélyes volt, és nem is tűnt helyesnek, mégis túl tisztán állt össze.
Helyet cserélünk.
Nem beszéltünk sokat róla. Elég volt egy pillantás, és láttam, hogy Emma is ugyanarra gondol. Utána már csak a részletek maradtak.
Helyet cseréltünk, hogy végre vége legyen
Kívülről szinte ugyanazok vagyunk. Ugyanaz a haj, a magasság, a hangszín, még a mozdulataink is hasonlóak. Aki nem ismer közelről, nem tud különbséget tenni. Pont ezért működhetett a terv.
Este elmentem a házukhoz, mintha én lennék Emma. Nyugodtnak mutattam magam, csendesnek, pont úgy, ahogy ő szokott. Belül viszont minden más volt. Nem féltem. Nem húztam össze magam. Nem kerestem a kifogásokat.
A férje ezt szinte rögtön megérezte.
Először csak tovább nézett a szokásosnál, mintha valami nem stimmelne. Aztán elkezdett belekötni apróságokba. Rossz helyre került a bögre. Nem úgy válaszoltam. Nem olyan volt a hangom.
„Teljesen elment az eszed?” csattant fel.
Nem szóltam. Csak a szemébe néztem. Emma ilyenkor mindig lesütötte a szemét. Én nem.
Ez feldühítette. Fel-alá járkált, hadonászott, egyre hangosabb lett, és közben éreztem, hogy keresi azt a régi helyzetet, ahol ő irányít, a másik pedig csak tűr. Aztán megtette, amit addig is meg szokott.
Felemelte a kezét.
Felemelte a kezét, de ezúttal nem úgy végződött, mint hitte
Abban a másodpercben valami régi reflex kapcsolt be. Régebben versenyszerűen küzdősportoltam, és voltak érmeim is. A testem emlékezett, még akkor is, ha az életem már rég másról szólt.
Egy lépés, aztán egy gyors fogás. Nem gondolkodtam, csak csináltam.
Néhány pillanat múlva a padlón volt, levegő után kapkodott. A szeme kidülledt, a bőre elsápadt. A tenyerével a földet ütötte, fulladozva próbált jelezni, hogy engedjem el.
Közelebb hajoltam, és halkan, szinte nyugodtan mondtam:
„Ha még egyszer a közelébe mész, és hozzáérsz, folytatjuk. Akkor viszont nem áll meg egy-két kék foltnál. Érted?”
Elengedtem, és kimentem a szobából.
Pár nappal később Emma beadta a válókeresetet, összepakolt, és végleg eljött tőle. Az a férfi többé nem merte megközelíteni.
