Soha nem gondoltam volna, hogy hatvankét évesen ilyesmi történhet velem.
Abban az évben az életem csendesen csordogált. Szinte minden nap ugyanolyan volt.
A férjem már régen meghalt. A gyerekeim felnőttek, mindegyiküknek megvolt a saját családja és a saját gondja. Én pedig egyedül éltem egy kis házban a város szélén.
A napok nyugodtan teltek. Ebéd után gyakran az ablaknál ültem, hallgattam a madarakat, és néztem, ahogy a nap lassan lebukik az üres utca felett. Kívülről békésnek tűnt minden, belül viszont régóta ott ült bennem a magány. Próbáltam nem foglalkozni vele.
Aznap volt a születésnapom.
Nem hívott senki. Nem jött üzenet. Valami elpattant bennem, és hirtelen úgy döntöttem, csinálok valami szokatlant, kicsit meggondolatlant is. Ebéd után felszálltam a buszra, bementem a városba, csak úgy, terv nélkül.
Bementem egy kisebb bárba.
Bent meleg, sárgás fény volt, halkan szólt a zene. Leültem egy sarokasztalhoz, és kértem egy pohár vörösbort.
Nézelődtem, amikor egyszer csak odalépett hozzám egy férfi. Jóval fiatalabb volt nálam, a harmincas évei elején járhatott. Ápolt volt, magabiztos, és figyelmesen nézett rám. Mosolygott, azt mondta, meghívna még egy italra.
A beszélgetés meglepően könnyen indult. Olyan volt, mintha régóta ismernénk egymást. Azt mesélte, fotós, és nemrég ért haza egy útjáról.
Én is beszéltem magamról. Arról, mennyi mindent halogattam, mennyi dologba nem vágtam bele soha. Nem tudom, a bor volt-e, vagy az, hogy valaki végre figyelt rám, de egyszer csak újra élőnek éreztem magam.
Aznap éjjel vele mentem a hotelbe. Féltem is, mégis furcsa nyugalom volt bennem. Rég éreztem már egy másik ember közelségét, a melegét, azt, hogy van valaki mellettem. Keveset beszéltünk, inkább vitt az érzés.
De másnap reggel, amikor felébredtem, valami ijesztő várt.
Egyedül ébredtem. A szoba csendes volt, az ágy másik fele üres. A férfi eltűnt, búcsú nélkül.
A párnámon egy boríték hevert.
Először azt hittem, valami kedves üzenet, egy rövid elköszönés. Aztán kinyitottam, és szóhoz sem jutottam.
A borítékban fotók voltak az előző napról, és egy rövid cetli. A szöveg arról szólt, hogy ha nem akarom, hogy a képek felkerüljenek az internetre, és a gyerekeim, a rokonaim is meglássák, akkor utaljak pénzt. Alatta ott volt egy kártyaszám.
Abban a pillanatban értettem meg, hogy átvertek.
Előre kiterveltek mindent, a kedvességet, a figyelmet, az estét, a bizalmat. Én pedig belesétáltam.
Azért írom le ezt, mert nem szeretném, hogy más nő is így járjon. Idegenben, egy ismeretlen emberrel könnyű elhinni, hogy végre valaki őszinte. Néha viszont az ár sokkal nagyobb, mint amire számítasz.
