Az unokám talált egy gyémántgyűrűt a Tescóban, én pedig visszajuttattam a tulajdonosához. Másnap reggel egy idegen kopogott be hozzám, és azt mondta, évek óta keresnek minket. Tudni akartam, miért, de a válaszra nem voltam felkészülve.
Néhány nappal korábban még azt sem tudtam, hogy létezik ez a makacs, gazdag férfi. Most pedig megvetéssel néztem rá.
– Fojtsd meg magad azzal a gyűrűvel, de Ellie-t soha nem láthatod!
Az egész egy szokásos bevásárlással kezdődött.
Minden pénteken elmentünk Ellie-vel a Tescóba. Tej, kenyér, ami éppen akciós. Én hetvenéves vagyok, Ellie pedig a hétéves unokám. Egyedül nevelem.
Kevés pénzből élünk. Van, hogy választanom kell a gyógyszereim és Ellie új cipője között. A konyhában egy fazék áll a mennyezet beázó része alatt.
Azon a pénteken a gyümölcsléknél álltam egy doboz narancslével a kezemben. Hat dollárba került. Ellie imádja, ezért beletettem a kosárba, aztán kivettem.
– Nagyi, semmi baj – mondta Ellie. – Jó lesz a vizes fajta is.
Hétéves. Nem kellene tudnia ilyeneket mondani.
Visszatettem a dobozt a polcra.
– Majd jövő héten, kicsim.
Ellie sosem panaszkodik. Nekem ez a legnehezebb.
A cukorkás sor felé kanyarodtunk, hogy megnézhesse a halloweeni édességes zacskókat. Egyszer csak leguggolt, és benyúlt egy doboz mögé.
– Nagyi, valaki itt hagyott egy kincset!
A tenyerén egy aranygyűrű feküdt. A gyémánt nagyobb volt, mint bármelyik, amit valaha az ékszerboltok kirakatában láttam.
Hevesen verni kezdett a szívem. Körülnéztem, de a sor üres volt.
Egy szégyenteljes pillanatig arra gondoltam, hogy senki sem látta. Csak be kellene csúsztatnom a táskámba. Eszembe jutott a tető, a narancslé és a félbevágott gyógyszerek. A gyűrű mindenre elég pénzt hozhatott volna.
– Nagyi? Szerinted sír valaki, mert elvesztette?
Elöntötte az arcomat a forróság.
– Járjunk utána, kicsim.
Elindultunk az ügyfélszolgálat felé. Talán ostobaság visszaadni. Az ember sosem kap semmit ingyen. De ez nem a miénk, anyám mindig ezt mondta. Nem vesszük el azt, ami másé.
Tényleg hetvenévesen kezdjek lopni, miközben az unokám fogja a kezem?
Ekkor egy nő rohant be az üzlet bejáratán. Negyvenes évei közepén járhatott, a szempillafestéke végigfolyt az arcán, a cipőfűzője kioldódott. Úgy nézett hátra, mintha valaki üldözné.
– Kérem, leadott valaki egy gyémántgyűrűt? Húsz perce még itt voltam!
Ellie egyenesen odaszaladt hozzá.
– Asszonyom, ez az öné?
A nő megdermedt, majd térdre rogyott, és magához szorította a gyűrűt.
– Köszönöm! Istenem, köszönöm!
Felnézett Ellie-re, és döbbenten figyelte az arcát, mintha szellemet látna.
– Az esküvői gyűrűje? – kérdeztem.
– Nem. Ez sokkal bonyolultabb. Megmentette az életemet.
Megcsörrent a telefonja. Rápillantott a kijelzőre, elsápadt, majd sietve kiment.
A nevét sem tudtam meg. Hazamentünk a bevásárlással, és azt hittem, ezzel véget is ért a történet.
Tévedtem.
Másnap reggel negyed nyolckor valaki ököllel verte a bejárati ajtót. Egy fekete terepjáró állt az út szélén, a verandán pedig egy magas, sötét öltönyös férfi várt, kezében egy nagy borítékkal. Az ajtóláncot a helyén hagytam.
– Segíthetek?
– Ön az, akinek az unokája tegnap talált egy gyémántgyűrűt?
– Ki kérdezi?
– Nate vagyok. Asszonyom, évek óta keressük magukat.
– Engem?
– Önt és az unokáját.
– Miért?
Nem felelt. Ehelyett előhúzott egy fényképet a borítékból, és becsúsztatta az ajtó résén. Először nem akartam elvenni, aztán megláttam a gyűrűt.
A képen egy mosolygó nő állt egy tinédzser lány mellett, vállát átkarolva. Az ujján ugyanaz a hatalmas gyémántgyűrű csillogott, amelyet Ellie talált a Tescóban.
Közelebbről is megnéztem a lányt. Ismerős mosolya volt, sötét haja és olyan szeme, amit azonnal felismertem.
Megfagyott a kezem.
Claire volt az, a menyem, Ellie anyja. Húszéves kora óta ismertem, de sosem láttam róla ilyen fiatalon készült képet.
Claire és a fiam, Daniel három éve haltak meg autóbalesetben. Ellie akkor még csak négyéves volt.
Csak álltam, és a fényképet bámultam. Nem számítottam rá, hogy Claire arca egy idegen ajtajában fog rám nézni, még kevésbé arra, hogy egy gyűrűt viselő nő áll majd mellette.
Levettem a láncot.
– Honnan szerezte ezt a fényképet?
– A képen az édesanyánk, Eleanor látható. Mellette pedig a húgom, Claire.
– Claire-nek nem volt fiútestvére.
– Ezt sosem mondta el önnek?
– Csak annyit mondott, hogy nem beszél az apjával.
– Az apja az én apám is.
– És a nő, aki tegnap kereste a gyűrűt?
– A másik nővérem, Meredith.
– Miért sírt a gyűrű miatt?
– Anyánké volt. Azt akarta, hogy Claire első gyereke kapja meg.
– Akkor miért nem Ellie-é lett?
– Apa nem adta oda. Kilenc éve megszakította a kapcsolatot Claire-rel.
Az egész hihetetlennek tűnt.
– És Meredith?
– Két napja elvette apám éjjeliszekrényéről. El akarta hozni önöknek.
– Ellopta?
– Igen.
– Miért nem kérte el tőle?
– Soha nem egyezett volna bele. Claire nevét sem hajlandó kimondani.
– Aztán Meredith elvesztette a cukorkás sorban?
– El tudja magyarázni.
– Hogyan találtak meg minket?
– Évek óta próbáltuk megtalálni Claire-t. Három hónapja egy magánnyomozó rátalált a gyámsági papírokra, amelyeken az ön és Ellie neve szerepelt. Akkor tudtuk meg, hogy Claire meghalt.
– Nem tudták, hogy meghalt a testvére?
Nate hangja elcsuklott.
– Nem. Jobban kellett volna próbálkoznunk.
– Három éve történt.
– Tudom. Két levelet is küldtünk ügyvédi irodán keresztül.
Eszembe jutott a konyhai fiókban heverő, felbontatlan levelek sora.
– Mit akarnak?
– Apám haldoklik. Az orvosok szerint hetei vannak hátra.
– Sajnálom.
Az igazat megvallva, nem érdekelt.
– Meredithel szeretnénk, ha Ellie még találkozna vele, mielőtt túl késő.
– És az apja?
– Azt mondja, nem akarja látni.
– Akkor miért jött ide?
– Mert szerintünk csak magának próbálja bemesélni. Makacs és büszke. Évek óta cipel valamit, de nem beszél róla. Azt hisszük, szeretné látni Ellie-t, csak nem tud megbocsátani magának.
– Tehát a háta mögött intézkednek.
– Igen. Ellie az unokahúgunk, és mi is szeretnénk megismerni.
– Hagyták, hogy elteljen az idő.
– Tudom. Ki kellett volna állnunk Claire mellett, de nem tettük.
– Miért vinnék egy kislányt egy olyan férfihoz, aki nem akarja látni?
– Mert hamarosan már nem lesz rá lehetősége.
Összefontam a karomat.
– El akarják venni tőlem?
– Micsoda? Nem.
– Gazdag család, ügyvédek. Nekem meg beázik a tetőm.
– Senki sem akarja elvinni Ellie-t. Esküszöm.
Elővett a kabátjából egy bársonytasakot.
– Meredith ezt küldi. Ellie-é.
– Nem kell.
– Akkor őrizze meg neki. Kérem.
Visszament a terepjáróhoz. Bezártam az ajtót, aztán leültem a konyhaasztalhoz. A tasak ott feküdt előttem.
Mi van, ha el akarják venni tőlem? Pénzük van és ügyvédeik. Nekem pedig beázik a tetőm, és gyenge a szívem.
Ellie zokniban jött le a lépcsőn, a plüssnyulát ölelve.
– Ki volt az ajtóban, nagyi?
– Rossz helyen kerestek valakit.
Egy rajzot csúsztatott elém. Négy pálcikaember volt rajta. Én, Ellie, fölöttünk pedig két csillag.
– Ők anya és apa – mondta. – Fentről figyelnek minket.
– Nagyon szép.
– Nagyi, néha szeretném, ha nagyobb lenne a családunk.
– Miért, kicsim?
– A barátaimnak vannak nagynénjeik, nagybátyjaik és unokatestvéreik. Szeretlek, de néha magányos, hogy csak ketten vagyunk.
Magamhoz húztam.
– Tudom, kicsim. Én is szeretném, ha másképp lenne.
– Szerinted lesz egyszer nagy családom?
Nem tudtam válaszolni. Megpusziltam a haját, és a bársonytasakra néztem.
Megakadályozhatom, hogy találkozzon a nagyapjával, amikor már csak hetei lehetnek hátra? És mi van, ha a férfi összetöri a szívét? Akkor még nem tudtam, hogy az enyémet is összetöri majd.
Úgy döntöttem, előbb egyedül találkozom vele.
Megszólalt a telefonom. Ismeretlen szám hívott.
– Szia, Meredith vagyok. Tegnap találkoztunk a Tescóban.
– Mit akar?
– Kérem, ne csak Nate elmondása alapján ítéljen meg minket.
– Hazudott?
– Nem egészen. De nem tud mindent.
– Akkor mondja el.
– Inkább személyesen szeretném. A St. Luke’s kórház büféjében vagyok.
– Miért bízzak meg magában?
– Egyelőre ne bízzon. De van valami Claire-ről és a fiáról, amit tudnia kell.
A fiamról.
Patre, a szomszédunkra bíztam Ellie-t, aztán elmentem a St. Luke’sba. Meredith egy sarokban ült, előtte egy érintetlen kávéval.
– Eljött – mondta.
– Három napja követi az unokámat?
– Igen.
– Miért?
– Nem tudtam rávenni magam, hogy odamenjek önökhöz. Mit kellett volna mondanom?
– Mi történt tegnap a Tescóban?
– Éppen meg akartam szólítani magukat a cukorkás sorban, amikor megláttam apa sofőrjét a bejáratnál.
– A sofőrjét?
– Apa észrevette, hogy eltűnt a gyűrű. Kitalálta, mire készülök.
– És utánad küldött valakit?
– Franket. Haza akart vinni, mielőtt elérném magukat.
– És aztán?
– Megijedtem. Elrejtettem a gyűrűt egy cukorkás doboz mögött, aztán hagytam, hogy Frank kivigyen az autóhoz. Később könyörögtem neki, hogy engedjen vissza a pénztárcámért.
– Ellie pedig megtalálta.
– Igen.
– Az a telefonhívás?
– Apa volt. Dühöngött.
– Azt mondta, Ellie megmentette az életét.
– Valami olyasmit mentett meg, amit soha nem tudtam volna pótolni. A gyűrű anyánk utolsó kívánságának szólt: Claire gyerekének szánta. – Megtelt könnyel a szeme. – Én pedig már korábban cserben hagytam Claire-t.
– Hogyan?
– Egy évvel a halála előtt levelet írt nekem. Soha nem válaszoltam.
– Miért nem?
– Apa azzal fenyegetett, hogy megvon mindent attól, aki kapcsolatba lép Claire-rel. A házat, a céget, a gyerekeim tandíját.
– Vagyis a pénzt választotta.
– A könnyebb utat választottam. Megbántam.
– Nate szerint az apja nem akarja látni Ellie-t.
– Ezt mondja.
– Maga nem hisz neki?
– Apa kilenc éve az ágya mellett tartotta anya gyűrűjét. Szerintem szeretné helyrehozni, amit elrontott, csak valami visszatartja.
– Mit követett el Claire, amiért így bánt vele?
– Hozzáment a fiához.
– Danielhez?
– Apa gazdag férjet akart Claire-nek. Daniel iskolabuszokat szerelt. Apa a lánya előtt nevezte jövő nélküli szerelőnek.
– Daniel volt a legjobb ember, akit valaha felneveltem.
– Tudom. Claire ezt írta a levelében. Van még valami.
– Mi?
– Amikor elmondtam apának, hogy Claire meghalt, csak annyit felelt: „Tudom.”
– Tudott róla?
– Úgy tűnik.
– Tizenegyen voltunk a temetésen. Az ő családjából senki sem jött el.
– Sajnálom.
– Hol van?
– A 412-es szobában.
– Maradjon itt.
Egy vékony, ősz hajú férfi feküdt a kórházi ágyban, oxigéncsővel az orra alatt. Rám nézett, és azonnal felismert.
– Maga Daniel anyja.
– Igen.
– A gyerekeimnek nem lett volna szabad ideküldeniük. Menjen el, tőlem semmit sem kap.
– Nem ők küldtek, és nem akarok magától semmit.
A bársonytasakot a takarójára dobtam.
– Fojtsd meg magad azzal a gyűrűvel, de Ellie-t soha nem láthatod!
Nem nyúlt hozzá.
– A lánya és a fiam a kilences úton haltak meg. A temetésükre sem jött el.
– Tudom.
– Tudta, hogy meghaltak?
– Az állami rendőrség másnap reggel hívott.
– Miért magát?
– Én voltam az utolsó, akit Claire felhívott.
Megdermedtem.
– Felhívta magát?
– Aznap délután hagyott egy hangüzenetet.
– Mit mondott?
– „Apa, kilencre Rivertonba érünk. Szeretném, ha megismernéd az unokádat.” Még mindig megvan az üzenet.
Megrogyott a térdem.
– Aznap este nálam hagyták Ellie-t. Claire azt mondta, randevúzni mennek. Kilencven mérföldet utaztak egy randevúért?
– Nem randevú volt.
– Akkor mi?
– Haza akart jönni.
– Miért nem jött be?
Lehunyta a szemét.
– Láttam őket a csengő kameráján. Claire kétszer is becsengetett. Daniel fogta a kezét. Vártak.
– Maga pedig?
– Bent álltam, a zárra tett kézzel.
– Nem nyitott ajtót.
– Nem.
– Miért?
– Büszkeségből. Azt mondtam neki, hogy soha többé ne jöjjön vissza, és nem tudtam visszavonni.
– Negyven perccel később meghaltak az úton.
– Ha ajtót nyitok, talán még ma is élnének.
– Ezért nem tud megbocsátani magának.
Elfordította a tekintetét.
– Ezért nem ment el a temetésre?
– Nem tudtam volna a szemébe nézni. Vagy Claire sírjára.
– És Ellie?
Megfeszült az állkapcsa.
– Tudott róla?
– Tudtam, hol lakik.
– Tessék?
– Háromszor is elhajtottam a házuk előtt.
– Háromszor?
– Láttam a tetőt. Láttam egy kislányt is, akire kicsi volt a kabátja.
Csak néztem rá.
– Beültem az autóba, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék neki. Azt, hogy én vagyok az az ember, aki nem nyitott ajtót?
– Azt kell mondania, hogy maga a nagyapja.
– Nem tudtam.
– Akkor miért küldte a sofőrjét Meredith után?
– Tudtam, hogy elhozza magának a gyűrűt. Féltem, hogy úgy néz majd rám, mintha én öltem volna meg őket.
– Nem maga ölte meg őket – mondtam. – Csak hagyta, hogy ott álljanak a verandáján.
Összerezzent.
– Három évig hagyta, hogy Ellie azt higgye, senki más nem akarja őt.
– Akartam. Csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá.
– Meg sem próbálta.
Csend lett.
– Nate azt mondta, nem akarja látni.
– Ezt mondtam nekik.
– Igaz volt?
– Nem. – Elcsuklott a hangja. – Kérem. Már nincs sok időm. Hadd lássam.
Nem akartam igent mondani. Aztán eszembe jutott Ellie rajza és a kívánsága, hogy nagyobb családja legyen.
– Nem bocsátok meg magának.
– Nem is kérem.
– Holnap elhozom. Ellie kedvéért, nem magáért.
Másnap elvittem Ellie-t a St. Luke’sba. A liftben elmagyaráztam neki, miért megyünk.
– Anyának volt egy apukája. Nagyon beteg, és szeretne megismerni téged.
– Kedves?
– Nagyon szomorú.
– Azért szomorú, mert elveszített valakit?
– Igen, kicsim.
Meredith és Nate a 412-es szoba előtt vártak. Ellie megállt az ágy végénél.
– Szia.
Richard nem tudott megszólalni. Hang nélkül sírt.
Kis idő múlva felvette a bársonytasakot.
– Ez a dédnagymamád gyűrűje. Neked szánta.
– A kincs – suttogta Ellie.
– Igen.
– Vigyázzunk rá, amíg nagyobb nem lesz – mondtam.
– Persze.
Richard egy borítékot nyújtott felém.
– Oktatási alapot hoztam létre Ellie-nek. Ez az anyja öröksége az édesanyjától. Évekkel ezelőtt kellett volna elintéznem.
Ránéztem.
– Még mindig nem értem magát.
– Tudom.
– De vasárnaponként elhozom Ellie-t. Az ő kedvéért.
Richard bólintott, és megtelt könnyel a szeme.
Aznap este Ellie a lámpa felé tartotta a gyűrű dobozát.
– Nagyi, anya kincse volt?
– Bizonyos értelemben, kicsim.
Elmosolyodott.
– Szerintem azt akarta, hogy én találjam meg.
Azóta minden vasárnap meglátogatjuk Richardot, Ellie nagynénjét és nagybátyját is. Ellie-nek végre nagyobb családja lett.
