Azt hittem, a szomszédom legfeljebb annyit tehet, hogy megszégyeníti a fiamat néhány kidobott kartondarab miatt. Amikor azonban szembeszálltam vele, rájöttem, hogy ez a vita már jóval azelőtt elkezdődött, hogy azon a délutánon kitört volna.
Harminchárom éves voltam, és öt éve két dolog töltötte ki az életemet: a fiam nevelése és egy olyan házasság árának megfizetése, amely már rég véget ért.
A volt férjem, Nathan, egy keddi reggelen ment el.
Megpuszilta a hatéves fiunkat, Joelt, megígérte, hogy vacsorára hazaér, aztán eltűnt.
Három nappal később telefonált.
– Beadom a válókeresetet, Sarah.
– Micsoda? Hol vagy?
– Olyan helyen, ahol tisztán tudok gondolkodni. Évek óta boldogtalan vagyok.
– Akkor gyere haza, és beszéljük meg.
– Nincs miről beszélnünk.
– És Joel?
– Jól lesz.
Úgy beszélt róla, mintha a fiunk valaki más gondja volna.
Nathan adósságokat hagyott ránk: hitelkártya-tartozást és kifizetetlen kölcsönöket. Délelőttönként egy fogorvosi rendelőben dolgoztam, esténként pedig egy biztosítási irodát takarítottam.
Joel már a szorzótábla megtanulása előtt készített magának szendvicset.
– Anya, miért nem veszel új cipőt?
– Ez még jó lesz.
– De lyukas.
– Szellőzik, drágám.
Nevetett, de láttam rajta, hogy nem győztem meg.
Eleinte folyton az apjáról kérdezett.
– Szerinted apa emlékszik a születésnapomra?
– Biztosan.
– Akkor miért nem hívott fel?
– Talán közbejött neki valami.
Joel lesütötte a szemét.
Utáltam, hogy kifogásokat kerestem Nathan helyett. Mégis azt gondoltam, az igazság még jobban fájna a fiamnak.
Idővel Joel már nem kérdezett róla. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy kezd túllépni a dolgon.
A fiókomban őriztem egy fényképet Nathanről. Azon az órán viselte, amelyet az évfordulónkra vettem neki. Kék számlapja volt, a hátlapjára pedig gravíroztattam:
„Mindig az otthonod. S.”
Hat hónapig spóroltam rá.
Ivy három házzal arrébb költözött be, fél évvel azután, hogy Nathan elment. Egyedül élt, a lánya és az unokája pedig egy másik városban lakott. Új szomszédunk eleinte segítőkésznek tűnt.
Gyakran adott házi sütit Joelnek, és amikor megszorultam, pénzt is kölcsönzött.
A kedvessége mellé azonban sok kérdés is járt.
– Nathan segít neked Joel körül?
– Nem igazán.
– Még mindig nem jár úszásoktatásra?
– Nem engedhetjük meg magunknak.
– És nem randizol senkivel?
– Alig jut időm aludni.
Azt hittem, csak törődik velünk.
Azon a pénteken végre beleegyeztem, hogy Joel egyedül jöjjön haza az iskolából.
– Anya, tizenegy éves vagyok. Tíz perc az egész!
– Egyenesen hazajössz, és írsz, amikor elindultál.
– Megígérem!
Délután 3 óra 11 perckor rezgett a telefonom.
Joel: Elindultam.
Eltelt tíz perc.
Aztán tizenöt.
Húsz perc után kinéztem az ablakon. Joel sehol sem volt.
Már nyúltam is a telefonomért, amikor Ivy felhívott.
– Sarah, gyere ki. Látnod kell, mit tett a fiad.
– Hol van Joel? Megsérült?
– Itt van. Csak gyere ki!
Kirohantam az utcára.
Ivy a járdaszegélynél állt, és a szemét törölgette. Joel egy sárga szemeteszsákot szorongatott.
– Anya, én nem loptam el semmit!
– A fiad elvette a holmimat! – csattant fel Ivy.
– Ne kiabálj vele – mondtam. – Joel, magyarázd el, mi történt.
– Kartont láttam a kukái mellett. El akartam vinni egy építményhez, amit készítek.
Ivy a zsák után nyúlt.
– Add vissza!
– Ha van benne valami értékes, természetesen visszaadjuk – mondtam.
– Minden az enyém!
– Akkor nézzük meg együtt.
Kiborítottam a zsák tartalmát. Kartonok és anyagdarabok hullottak a járdára.
Egy férfiing is kiesett belőle. Az ujjába gabalyodva pedig ott volt egy karóra.
Megdermedtem.
Kék számlap. Ezüstszíj.
Remegő kézzel vettem fel, majd megfordítottam.
„Mindig az otthonod. S.”
Öt évvel azután, hogy a férjem kilépett az életünkből, az évfordulós ajándéka a szomszédom szemeteszsákjából került elő.
– Ivy, miért van nálad a férjem órája?
Elsápadt.
– Add ide!
– Honnan szerezted?
– Semmi közöd hozzá.
– De van, miután azzal vádoltad a fiamat, hogy lopott!
Kikapta a kezemből az órát, mindent visszatömött a zsákba, majd sietve elindult a háza felé.
– Ivy, várj!
De már be is csukta maga mögött az ajtót.
Joel megérintette a karomat.
– Anya, bajban vagyok?
Magamhoz húztam.
– Nem, drágám.
– Akkor miért volt nála apa órája?
A becsukódó ajtót néztem.
– Ezt fogom kideríteni.
Aznap este Joel a konyhaasztalnál kartont vágott.
– Szerinted Ivy néni tudja, hol van apa?
– Lehet.
Elhallgatott egy pillanatra.
– Nem akarom, hogy apa megint sírásra bírjon.
Megpusziltam a homlokát.
Én sem tudtam, hol van Nathan. De Ivy hat hónappal azután költözött a közelünkbe, hogy ő elment, kérdezősködött az életünkről, és valahogy hozzá került az órája.
Válaszokra volt szükségem.
Másnap reggel Ivy nem nyitott ajtót, hiába kopogtam.
Vasárnap költöztető teherautó állt meg a háza előtt.
– Máris elköltözöl? – kérdeztem.
– Sarah, most nem alkalmas.
– Akkor mondd el, miért volt nálad Nathan órája.
– Használtan vettem.
– A gravírozással együtt?
Elfordította a tekintetét.
– Viszonyod volt vele?
– Dehogy!
– Akkor miért menekülsz?
– Nem menekülök!
– Akkor mondd el az igazat.
Megkeményedett az arca.
– A férjed egyáltalán nem ért annyit, amennyi gondot okozott.
Ezzel bement a házba.
Bármit is titkolt Ivy, inkább elköltözött, mint hogy elmondja nekem.
Aznap délután üzenetet kaptam egy ismeretlen számról.
Ismeretlen: Anyám elmondta, mi történt. Beszélnünk kellene.
Én: Ki vagy?
Ismeretlen: Vanessa. Nathan felesége.
Háromszor is elolvastam az üzenetet, aztán felhívtam.
– A micsodája?
A nő sóhajtott.
– A felesége. Bár hivatalosan most külön élünk.
– Te ki vagy?
– Ivy lánya.
Leültem.
Öt éven át azon töprengtem, vajon Nathan egy másik nő miatt hagyott-e el. Most már tudtam a választ. Azt viszont még nem sejtettem, hogy a viszonya lesz a legkevésbé megrázó része a történetnek.
Vanessával hétfő délután találkoztam egy kávézóban.
– Sajnálom, ami anyámmal történt – kezdte.
– Mióta tudsz rólam?
– Anyám csak azután mesélt el mindent, hogy elköltözött. Úgy gondolta, előbb-utóbb úgyis megtalálsz, és szerette volna megkönnyíteni a lelkiismeretét.
Szorosan fogtam a kávéscsészémet.
– Rendben. Kezdjük az elején. Hogyan ismerkedtetek meg?
– Együtt dolgoztunk. Azt mondta, hogy a házasságotok már régóta rosszul működik.
– És elhitted?
– El akartam hinni.
– Tudtál Joelről?
– Igen.
– És mégis vele maradtál?
Lesütötte a szemét.
– Aztán teherbe estem. Nathan megígérte, hogy engem választ.
– Végül minket hagyott el.
– Sajnálom, Sarah.
– Szóval összeházasodtatok?
– A válásotok után. Van egy kislányunk, Lily. Négyéves.
Ezután azt kérdeztem, ami igazán érdekelt.
– Miért költözött anyád éppen az én utcámba?
– Nathan kérte meg rá.
– Micsoda?
– Anyám csak azután vallotta be, hogy elköltözött.
– Te nem tudtál róla?
– Azt hittem, csak másik környékre vágyik. Később derült ki, hogy Nathan évekig vele figyeltetett téged.
– Ezért kerestél meg?
– Igen. Tudnod kellett róla.
– Mit kellett tudnom?
– Azt, hogy Nathan anyámat használta arra, hogy híreket szerezzen rólad. Személyesen azért nem látogatta meg, mert félt, hogy felismered az autóját.
– Mit jelentett anyád?
– Hogy Joel melyik iskolába jár, mivel szeret foglalkozni, boldog-e. Azt is tudni akarta, hogy van-e valakid, vagy pénzügyi gondokkal küzdesz.
Eszembe jutott Ivy összes kérdése.
– Nathan fizetett neki?
– Segített a lakbérben. Azt mondta anyámnak, hogy te nem engednéd, hogy lássa Joelt.
– És anyád ezt elhitte?
– El akarta hinni.
– Miért érdekelte Nathant, hogy van a fia, ha közben magára hagyta?
– Azt kérdezte, boldog-e Joel. Ha anyám azt mondta, hogy igen, akkor elhitethette magával, hogy nem okozott neki fájdalmat.
Öt éven át igyekeztem jobb apának beállítani Nathant, mint amilyen valójában volt. Most pedig elhatároztam, hogy felelősségre vonom minden évért, amelyet azzal töltött, hogy úgy tett, mintha nem lenne dolga velünk.
– Miért dobta ki anyád Nathan holmijait?
Vanessa arca megváltozott.
– Mert Nathan elhagyott engem. Két hónapja.
– Hadd találjam ki: már nem volt boldog?
Vanessa rám nézett.
– Azt mondta, időre van szüksége.
– Persze, hogy ezt mondta.
Megpaskolta a szemét.
– Számlákat is hagyott maga után.
– Hitelkártya-tartozást?
– Meg autóhitelt. Megígérte, hogy mindent rendez.
Majdnem felnevettem. Nathan öt évvel korábban nekem is ugyanezt ígérte.
– Lily pedig folyton azt kérdezi, mikor jön haza apa – tette hozzá Vanessa.
Ettől elhallgattam. Már nem azt a nőt láttam benne, akiért Nathan elhagyott. Egy anyát láttam, akinek meg kellett magyaráznia a lányának, miért nem jön haza az apja.
Tudtam, milyen arcot vág az a gyerek, aki várja a választ.
– Most hol van Nathan?
– Anyám szerint valakinél lakik. A múlt héten tudtam meg, hogy eljegyezte magát.
– Máris? Kivel?
– Claire-rel.
Pár perc múlva megtaláltam Nathan nyilvános eljegyzési bejegyzését. Egy csillogó gyűrűt viselő nő mellett mosolygott.
„Alig várom, hogy elkezdjük a közös életünket.”
Megmutattam Vanessának.
– Ezeket az ígéreteket nagy tételben veszi?
Nevetett, aztán sírni kezdett. Odanyújtottam neki egy szalvétát.
– Figyelj, Vanessa. Nem vagyunk barátnők.
– Tudom.
– De Lily ugyanazokat kérdezi, amelyeket Joel tett fel öt éve. Egyikük sem érdemli ezt.
– Mire gondolsz?
– Hogy Nathan végre vállalja a felelősséget.
Elmondtam neki a kifizetetlen gyerektartást és az adósságokat.
– Azt mondta, nem engeded, hogy lássa Joelt – vallotta be Vanessa.
– Soha nem is kérte. Megvolt a telefonszámom, a címem, és úgy tűnik, még egy utcai tudósítója is.
Vanessa az arcába temette a kezét.
– Anyámból tényleg kémet csinált ez az idióta.
– Ingyen?
– A lakbérét fizette.
– Nagyszerű. Gyerektartásra nem futotta neki, megfigyelési keretre viszont igen.
Vanessa elnevette magát.
Aztán komolyabb lett.
– Sarah, mi lenne, ha nem hagynánk, hogy továbbra is megússza?
– Pont erre vártam, hogy kimondjad.
Még egy órán át beszélgettünk. Mire befejeztük, Vanessa már mosolygott.
– Ez elrontja majd a csütörtökét.
– Jó. Elég sok keddi napot tett tönkre nekem.
Ivy még aznap este felhívott.
– Nem akartalak megbántani, Sarah.
– Öt éven át jelentettél a fiamról Nathannek.
– Csak tudni akarta, hogy van Joel.
– Akkor kérdezze meg őt.
– Azt hittem, segítek.
– Abban segítettél Nathannek, hogy ne kelljen apaként viselkednie.
– Sarah…
– Viszlát, Ivy.
Letettem a telefont.
Másnap reggel Vanessa hívott.
– Minden készen áll.
– Beleegyezett?
– Azt hiszi, a válásról akarok vele beszélni.
– Remek.
– Még azt is mondta, hogy békésen szeretné rendezni a dolgokat.
Majdnem elejtettem a kávéscsészémet.
– Nathan? Békésen?
– Várd meg, amíg meglátja, ki jött még el.
Öt éven át Nathan irányította a történetet. Csütörtökön végre mi mondtuk el, hogyan folytatódjon.
Korán érkeztem az étterembe. Vanessa már ott ült, és az étlapot nézegette.
– Rendelsz valamit?
– A legdrágább steaket fontolgatom.
– Gazdagnak érzed magad?
– Nem. Csak elképzelem Nathan arcát, amikor meglátja a számlát.
Felnevettem.
– Készen állsz?
– Egyáltalán nem.
Nathan tíz perc késéssel érkezett.
– Vanessa, drágám, gondolkodtam…
Aztán meglátott engem.
– Sarah?
– Szia, Nathan.
Végignézett rajtunk.
– Mi folyik itt?
Vanessa elmosolyodott.
– Meglepetés. Végre találkozik a múltad a jeleneddel.
– Ez valami vicc?
– Még nem – feleltem. – Ülj le.
Nathan állva maradt.
– Vanessa, azt mondtad, a válásunkról akarunk beszélni.
– Így is van. Csak gondoltam, találkozz azzal, aki már végigcsinálta veled a válást.
Nathan arca elvörösödött.
– Sarah, ő manipulál téged.
– Vicces. Azt mondta, ezzel fogod kezdeni.
Vanessa felemelte az ujját.
– Én arra tippeltem, hogy először féltékenynek nevez majd.
Nathan dühösen ránk nézett.
– Megőrültetek?
– Nem, csak elfogyott a türelmünk – mondtam.
Kinyitottam a mappámat.
– Joel most tizenegy éves. Öt éve nem fizettél gyerektartást, Nathan. Az ügyvédem átnézi, mennyivel tartozol a válási megállapodásunk alapján.
Vanessa is az asztalra tett egy mappát.
– Én pedig elindítottam az eljárást, hogy Lily megkapja a neki járó tartást.
Nathan a papírokat bámulta.
– Mindketten bepereltek?
– A gyerekeinknek járó pénzt követeljük – mondtam.
– Ez nevetséges! – vágta rá.
– Egyetértek – felelte Vanessa. – Két gyereked van, három eljegyzésed volt, mégis mindig te állítod be magad áldozatnak.
– Claire tud Joelről és Lilyről? – kérdeztem.
– Claire-t hagyd ki ebből!
Vanessa elővette a telefonját.
– Úgy tűnik, érdekelte, amikor felkerestem.
Nathan elsápadt.
– Beszéltél Claire-rel?
– Nyugodj meg. Csak az igazat mondtam el neki.
– Ehhez nem volt jogod!
– Érdekes – mondtam. – Mások jogai miatt nemigen aggódtál.
Nathan telefonja megrezdült. Aztán még egyszer.
A képernyőre pillantott.
– Claire hív.
Vanessa hátradőlt.
– Ne várasd meg a menyasszonyodat.
Nathan elutasította a hívást, de a telefon újra csörgött.
– Biztos azon gondolkodik, miért kell most táblázatba foglalni a szerelmi életedet – jegyeztem meg.
Vanessa felhorkant.
Nathan felkapta a kabátját.
– Elmegyek.
– Persze – feleltem. – Ez a szakterületed.
Megállt.
– Sarah, te nem érted…
– Dehogynem. És ezúttal nem tudsz eltűnni a papírmunkák elől.
Vanessa egy névjegykártyát csúsztatott elé.
– A többit majd elintézik az ügyvédeink.
Nathan a kártyát nézte. A telefonja harmadszor is megszólalt.
Vanessa rápillantott a kijelzőre.
– Kitartó nő. Már most kedvelem.
Felálltam.
– Befejeztük.
– Ennyi?
– Kivéve, ha előre el akarod mondani, ki lesz a következő menyasszonyod.
Együtt mentünk ki az étteremből.
Odakint Vanessa kifújta a levegőt.
– Tényleg megtettük?
– Úgy tűnik.
Megszólalt a telefonja.
Claire: Köszönöm, hogy szóltál. Fogalmam sem volt róla.
– Szerinted hozzá fog menni? – kérdeztem.
– Te hozzámennél?
– Egy kuponnal sem.
Mindketten nevetni kezdtünk.
Most először nem Nathan döntötte el, mikor ér véget a beszélgetés.
Amikor hazaértem, Joel már várt.
– Anya, miért volt apánál az órája Ivy néninek?
– Kiderítettem.
– Apa tud rólunk?
– Igen, drágám.
– Akkor miért nem jött el?
Korábban biztosan kitaláltam volna valamilyen kifogást.
Most azonban másképp válaszoltam.
– Nem tudom. De nem miattad maradt távol.
Joel bólintott.
– Csukd be a szemed!
Amikor kinyitottam, egy ferde kartonból készült ékszerdoboz állt az asztalon.
– Neked csináltam!
A dobozban egy cetlit találtam.
„Anya, ha nagy leszek, veszek neked egy igazit.”
Könnybe lábadt a szemem.
– Anya, ennek örülnöd kellene!
– Örülök.
– De ez csak karton.
– Aranyért sem adnám oda.
Elvigyorodott.
– Jó, mert tizenegy éves vagyok, és egy fillérem sincs.
Nevetve átöleltem.
– Kirakhatjuk a komódodra?
– Pont középre.
– Akkor is, ha ferde?
– Főleg azért.
Joel felvitte a szobájába.
Évekig azon aggódtam, mennyi mindent nem adott meg neki Nathan. A fiam viszont a kidobott kartonból készített valami szépet.
Nathan öt éven át kerülte a felelősséget, én pedig öt éven át mentegettem őt. Most már tudtam, hogy Joelnek nem az apja jó hírnevét kell óvnom. Az igazságra volt szüksége, és arra, hogy bízzak abban a családban, amelyet együtt építettünk fel.
