Hajnal után kevéssel, úgy három óra körül huppantam be egy taxi hátsó ülésére, kimerülten egy végtelen nap után.
Az utca szinte lélegzetet sem vett. A város különös csendbe burkolózott, abba a ritka nyugalomba, amely csak napkelte előtt marad meg.
A sofőr alig szólt, mégis éreztem, hogy néha felpillant rám a visszapillantóban. Minden gyors pillantásnál megfeszült bennem valami.
Amikor megálltunk a házam előtt, gyorsan kifizettem az utat, odaböktem egy fáradt köszönömöt, és kiléptem a hűvös éjszakába. A lift megint nem működött, ezért elindultam felfelé a lépcsőn, egészen a nyolcadikig. Félúton járhattam, amikor meghallottam a rohanó lépteket mögöttem, erősek és sietősek voltak, és visszhangoztak a szűk lépcsőházban.
Pánik tört rám. Az agyam tele lett a legrosszabb forgatókönyvekkel. Hátráltam, remegő hangon kibukott belőlem, vigye el, amire szüksége van.
Ő hirtelen megállt, zihált, a szeme őszinte döbbenettel telt meg. Várjon, kisasszony, ezt elejtette, mondta kapkodva.
A tenyerében a pénztárcám feküdt.
Majdnem megrogytak a térdeim. Benne volt a személyim, a bankkártyáim, és egy régi, gyűrött fotó apámról, amelyet mindig a papírok mögé rejtettem.
Fel sem tűnt, hogy hiányzik. Ha magánál tartja, csak reggel veszem észre.
Elmondta, hogy utánam szólt, de már eltűntem a kapuban. Félt, hogy valaki más találja meg, ezért félrehúzta a kocsit, és felrohant a lépcsőn, hogy visszaadja.
Kipirult az arca a futástól, én pedig alig tudtam összeszedni a hangomat. Sajnálom, motyogtam. Azt hittem, hogy maga…
Elmosolyodott, és befejezte helyettem. Baj? Mindketten felnevettünk, idegesen, de megkönnyebbülten. Szép estét kívánt, aztán elindult lefelé. Én pedig ott álltam, szorítottam a pénztárcám, és próbáltam megnyugtatni a zakatoló szívem.
Amikor végre beértem a lakásba, lerogytam a kanapéra. Újra és újra lejátszódott bennem a jelenet.
Megütött a felismerés, milyen gyorsan el tudja torzítani a félelem a valóságot. Milyen könnyű rosszat feltételezni valakiről, aki valójában segíteni próbál.
Az éjszaka megtanított valamire, amit nem szeretnék elfelejteni: az első benyomás gyakran téved, a félelem pedig hangosabb a józan észnél. Nem minden idegen jelent veszélyt.
Néha a kedvesség pont ott talál rád, ahol a legkevésbé várod, egy félhomályos lépcsőházban, hajnali háromkor, attól az embertől, akitől épp menekültél volna.
Ha legközelebb megugrik a pulzusod valaki miatt, vegyél egy levegőt. Érdemes adni egy második pillantást, mielőtt a félelem dönt helyetted.
