Az apa elborzadt az újszülött fia láttán – a fiú 16 évvel később híres lett, annak ellenére, hogy „szörnyetegnek” nevezték

A szülők először elborzadtak, amikor megpillantották újszülött kisfiuk arcát, de végül sikerült megbékélniük a rendellenességgel, ami a furcsa deformációt okozta. Bár a fiúnak gyerekként nagyon sok gúnyolódással kellett szembenéznie, és gyakran szörnyetegnek nevezték, tinédzserkorában egy film megváltoztatta mindezt, és onnantól kezdve igazi híresség lett.

Amikor Magda Newman életet adott első gyerekének, izgatottan várta az első találkozást. Legnagyobb döbbenetére azonban az orvosok nem mutatták meg neki a babát, és az arcukon tükröződő rémület megijesztette az édesanyát. Nem hallotta, hogy a baba sírt volna, és egyre inkább pánikba esett, de hiába kérdezgette, mi történt, senki nem válaszolt neki, az újszülöttet átvitték egy másik szobába, ő pedig egyedül maradt ijesztő kétségeivel.

Az orvosok végül úgy döntöttek, hogy először az édesapát, Russel Newmant tájékoztatják a történtekről. De ahelyett, hogy gratuláltak volna neki a fiához, egy szakkönyvet mutattak neki a Treacher Collins-szindrómáról egy tinédzser képével, aki a rendellenességben szenvedett. Ez egy ritka, örökölt genetikai rendellenesség, amely megakadályozza az arc egyes csontjainak és szöveteinek kialakulását.

„Így fog kinézni az én gyerekem is?” – kérdezte Russel, aki nem tudott uralkodni a döbbenetén. A terhesség alatti vizsgálatok nem mutattak semmilyen rendellenességet, és a szülőket sokként érte a ritka rendellenesség.

Amellett, hogy deformált volt az arca, a babának légzési nehézségei is voltak, de az orvosok mindent megtettek annak érdekében, hogy megmentsék. Amikor Magda végre megpillantotta a fiát, nem hitt a szemének: nem volt szemhéja, arccsontja, fülei, és fejletlen volt az állkapcsa.

Az édesanya elismerte, hogy egy egész évbe telt, mire rá tudott nézni a kisfiára, Nathanielre, anélkül, hogy összerezzent volna. Neki is és a férjének is át kellett alakítaniuk a gondolkodásukat.

A kis Nathanielnek sok műtétre volt szüksége, ezért a szülők felvették a kapcsolatot egy kórházzal, ami kifejezetten Treacher Collins-szindrómában szenvedő gyerekekkel foglalkozott. Miután üzenetet hagytak, felhívta őket egy bizonyos Shelley Cohen, egy logopédus. Ő volt az első, aki gratulált a szülőknek kisfiuk születéséhez, és Russel először arra gondolt, hogy Cohen teljesen őrült. A specialista azonban biztosította az édesapát, hogy a fiának hosszú, gyönyörű élete lesz, és ezzel reményt adott neki.

A kis Nathanielt hamarosan áthelyezték a NYU Langone kórházba, ahol egy teljes hónapot töltött. Magdának és Russelnek közben minden bátorításra szüksége volt. Összetörtek, reménytelenek voltak és nagyon féltek, egészen addig, amíg egy dal új megvilágításba nem helyezte a dolgokat.

Egy nap éppen a Grammy díjátadót nézték a tévében, a kórházban, ahol Christina Aguilera előadta Beautiful című slágerét. Abban a pillanatban úgy érezték, hogy a dal közvetlenül nekik szól, és innentől kezdve teljesen átformálták a gondolkodásukat. Ahelyett, hogy a fiuk külsejére koncentráltak volna, megváltoztatták a nézőpontjukat, és hittek benne, hogy Nathaniel a személyisége miatt lesz gyönyörű.

A dal meghallgatása után bementek a kisfiukhoz, és ekkor tartották őt először a karjukban.

„Minden nap a sírás küszöbén álltam. Minden egyes alkalommal, amikor ránéztem, nem tudtam elhinni, hogy ez az én gyermekem. Nem tudtam elhinni” – emlékezett vissza Magda korábbi érzéseire, és Russel is elismerte, hogy úgy érezte, a fia „nem úgy nézett ki, mint egy emberi lény, amikor először megpillantotta.” A dal és annak üzenete azonban mindent megváltoztatott.

Az első évében Nathanielnek több mint tíz műtétre volt szüksége, hogy javítsanak az életminőségén, mivel többek között légzési nehézségei voltak, és az evés is nehézséget okozott neki. A szülők azonban elutasították a pusztán kozmetikai műtéteket.

Nem sokkal később Magda és Russel úgy döntöttek, hogy szeretnének még egy gyereket, de mivel tartottak tőle, hogy a rendellenesség a második gyereküket is érintheti, több vizsgálatot is elvégeztek, és csak akkor nyugodtak meg, amikor a DNS-tesztek kimutatták, hogy az újabb baba 99%-os valószínűséggel nem születik a rendellenességgel.

Jacob végül valóban teljesen egészségesen született, és szülei egy porcelánbabához hasonlították őt. A testvérek nagyon közel álltak egymáshoz, annak ellenére, hogy Nathaniel lassan kezdte megérteni, mennyire különbözik az öccsétől és más gyerekektől, hiszen bárhová ment, mindenhol megbámulták, és a többi gyerek általában félt tőle.

Nathaniel először akkor vette észre, hogy az arca különbözik a vele egyidős gyerekekétől, amikor „szörnyetegnek” nevezték. De 11 éves korára már 54 műtéten esett át, és már nem zavarta annyira, hogy másképp néz ki, inkább megpróbálta elmagyarázni az állapotát másoknak, és amikor tinédzserként másik iskolába került, gondoskodott róla, hogy még a személyes találkozás előtt felkészítse leendő osztálytársait, és küldött nekik egy levelet, amiben elmagyarázta a betegségét. A levélhez egy könyvet is mellékelt: a „Wonder” egy lányról szól, akinek szintén deformálódott az arca.

2017-ben a bestseller könyvből filmet is forgattak, és ez nagyban megváltoztatta az emberek hozzáállását, sokkal megértőbbek és elfogadóbbak lettek. Jacob, aki korábban testőrként védte a bátyját, azt tapasztalta, hogy sokkal ritkábban van erre szükség.

A film ugyanakkor Magdának is bátorságot adott, hogy megírja a saját és a fia történetét, sőt, Nathaniel is megírta azt a saját szemszögéből. Az édesanya otthon maradt, hogy felnevelje a gyerekeit, és közben kétszer is legyőzte a rákot.

Nathaniel egyébként soha nem volt féltékeny öccse „normális” arcára, és megtanulta elfogadni az állapotát. Most már betöltötte a 18 évet, és büszkén mondja, hogy nem normális, de szerinte senki más sem az.