Öt éven át fizettem apámnak a szobámért, miközben alig tudtam kijönni a pénzemből. Egyre nehezebben viseltem a szigorát. A temetése után azonban a legjobb barátja átadott nekem egy dobozt, amitől mindent újra kellett gondolnom.
Amíg anya élt, sosem volt csend a házunkban.
Apa szinte minden este gitározott a nappali kanapéján. Anya közben a konyhából énekelt, néha pedig felkapott egy fakanalat, és mikrofonként használta. Ilyenkor úgy nevettem, hogy elfelejtettem a dalszöveget.
– Na, gyere, haver – szólt apa, és megpaskolta maga mellett a párnát. – Most te jössz.
Felmásztam mellé a kis játék gitárommal, és úgy tettem, mintha több ezer ember előtt lépnék fel.
Aztán anya meghalt, én pedig kilencéves voltam. A zene is elhallgatott.
Apa elrakta a gitárját, túlórákat vállalt, és kimerülten ért haza. Gondoskodott róla, hogy legyen étel a hűtőben, aláírta az iskolai papírjaimat, de alig kérdezte meg, milyen napom volt.
Egyszer új cipőt kértem tőle, mert a régi beázott.
– Vegyél fel még egy pár zoknit – mondta, miközben tovább evett.
Volt apám, de úgy éreztem, nem igazán próbál az apám lenni.
Tizenkét éves koromban régi fényképeket találtam egy fiókban. Az egyiken apa színpadon állt gitárral a kezében, hosszú hajjal, körülötte éljenző tömeggel.
– Apa, te zenekarban játszottál?
– Régen.
– Mi volt a zenekar neve? Lemezetek is jelent meg?
Kivette a képeket a kezemből.
– Elég a kérdésekből.
Még sokáig töprengtem a látottakon. Egyik este aztán megkérdeztem tőle, vágyott-e valaha arra, hogy híres zenész legyen.
– Egyszer igen – felelte, és a kávéját nézte. – De annak már vége. Talán te örökölted az álmomat.
Sokáig nem értettem, mire gondolt.
Tizenhat éves koromra megtanultam gitározni, és dalokat is írtam. Arról álmodtam, hogy hangtechnikát tanulok, és egyszer felveszem a saját albumomat.
Amikor megmutattam apának a képzést, ahová jelentkezni szerettem volna, csak futólag pillantott a tájékoztatóra.
– A zenéből nem lehet megélni. Keress rendes munkát.
– De te is zenéltél!
– És nézd meg, mire jutottam vele.
Azzal kiment a szobából.
Később rajtakaptam, ahogy a régi gitárja mellett állt, és csak nézte. Egy pillanatra azt hittem, leemeli a falról, de végül lekapcsolta a villanyt, és lefeküdt.
A tizennyolcadik születésnapomon egy kis papírfecnit csúsztatott elém a konyhaasztalon. Épp reggeliztem.
– Minden hónap elsején adj 250 dollárt a szobádért.
Döbbenten néztem rá.
– A saját fiadtól kérsz lakbért?
– Felnőtt vagy.
– De ma van a születésnapom, apa.
– Akkor ezt tekintsd az első leckének a felelősségről.
Azt hittem, elmosolyodik, de csak visszafordult a kávéjához.
Már addig is részmunkaidőben dolgoztam, de ezután plusz műszakokat vállaltam egy élelmiszerboltban, árufeltöltőként. A lakbér, a bevásárlás, az üzemanyag és a saját kiadásaim után alig maradt pénzem. Amikor végre félre tudtam tenni valamennyit, mindig közbejött valami: elromlott az autóm, kevesebb műszakot kaptam, vagy szétment a munkacipőm.
Közben apa néha sörrel vagy új horgászfelszereléssel tért haza.
– Jó lehet, hogy neked jut pénz a hobbidra – jegyeztem meg egyszer.
Meghallotta.
– Dolgozz eleget, és neked is jut majd.
Tizenkilenc évesen végre összegyűlt annyi pénzem, hogy vegyek egy használt mikrofont és egy hangkártyát. Esténként a hálószobámban vettem fel a dalaimat. Takarókat akasztottam a falra, hogy kevésbé visszhangozzon a szoba.
Egy este apa megjelent az ajtóban.
– Halkítsd le ezt a zajt! Holnap dolgozom.
– Mindjárt befejezem.
– Azt mondtam, halkítsd le.
Levettem a fejhallgatót.
– Nem bírod elviselni, hogy olyasmivel foglalkozom, amit szeretek?
– Nem bírom nézni, ahogy elpocsékolod az életed, ahogy én is tettem.
A veszekedés azzal ért véget, hogy becsaptam az ajtót. A falról még egy kép is leesett.
Egy idő után ritkábban vettem fel dalokat. A gitárom többnyire a tokjában maradt, bár akkor is elővettem, amikor apa nem volt otthon.
Apja régi barátja, Frank időnként meglátogatott minket. Néha együtt mentek el, szerszámokkal vagy régi felszerelésekkel. Azt hittem, Frank garázsában javítgatnak valamit.
Huszonhárom éves koromra apámmal szinte már nem is beszéltünk. Idegenként mentünk el egymás mellett a folyosón, én pedig minden hónapban otthagytam a 250 dollárt a konyhaasztalon. Néha észrevettem, hogy figyel, de sosem szólt hozzám.
Öt évvel azután, hogy elkezdte kérni tőlem a lakbért, apa rákban meghalt.
Évekig azt képzeltem, milyen megkönnyebbülés lesz nélküle élni. A temetés után mégis a folyosón álltam, és csak bámultam az ajtó mellett hagyott munkásbakancsát. Nem tudtam rávenni magam, hogy eltegyem.
Az utolsó hetében alig beszéltünk. Az utolsó beszélgetésünk egy csöpögő konyhai csapról szólt.
Többé nem lesz alkalmunk másról beszélgetni.
Aznap este kopogtak. Frank állt az ajtóban, kezében egy ragasztószalaggal lezárt kartondobozzal.
– Ezt apád neked hagyta – mondta, és letette a konyhaasztalra. – Azt kérte, csak a halála után addam át.
Keserűen felnevettem.
– Mi az, elrakta az összes lakbért, amit tőlem kapott?
Frank nem mosolygott.
– Várd meg, amíg kinyitod, mielőtt bármit is gondolnál.
Felvágtam a ragasztószalagot, és felhajtottam a doboz füleit. Először azt hittem, tévedés történt.
Egy régi bőrmellény feküdt benne, tele zenekari jelvényekkel. Találtam még belépőket, pengetőket és fényképeket is, amelyeken apa színpadon állt.
Aztán megláttam anyát az egyik képen.
Apa mellett állt, mosolyogva nézte, ahogy gitározik. Ő pedig visszamosolygott rá. Tizennégy éve nem láttam ilyen boldognak.
Eszembe jutottak a régi esték a nappaliban, amikor még mind együtt voltunk.
A mellény alatt egy kulcs lapult. Egy kis címke volt hozzáerősítve, rajta egy ismeretlen címmel.
Leültem apa székébe, és úgy zokogtam, hogy Franknek kellett megtartania. Megvárta, míg valamennyire megnyugszom, aztán csendben elment.
Amikor visszaraktam a fényképeket a dobozba, valami fémes tárgy megcsillant. Elővettem a kulcsot, hátha találok rajta valami magyarázatot, de a címkén kívül nem volt rajta semmi. A dobozt is átkutattam, de levelet nem találtam.
Felvettem a kabátomat, és elindultam a megadott címre.
A város szélére kellett mennem, raktárépületek és egy elhagyatott benzinkút mellett. Egész életemben ebben a városban laktam, mégsem emlékeztem rá, hogy valaha jártam volna erre.
Újra megnéztem a címkét. A cím stimmelt.
– Mit kerestél itt, apa? – suttogtam.
Körüljártam az épületet, hátha találok rajta cégtáblát vagy bármi árulkodó jelet. Nem voltak autók a közelben, az ablakokon pedig nem láttam be. Az épület szinte elhagyatottnak tűnt, egyetlen dolog kivételével: a bejárat előtt tiszta lábtörlő feküdt.
Megpróbáltam a kulcsot. Könnyedén elfordult.
Egy pillanatig haboztam. Nem tudtam, milyen titkot fogok felfedezni apámról, és attól tartottam, talán jobb lenne nem kinyitni az ajtót. Végül beléptem, megkerestem a villanykapcsolót, és felkapcsoltam a lámpát.
A falakat sötét hangszigetelő panelek borították. Az egyik sarokban hatalmas keverőpult állt, körülötte hangfalak és számítógép-monitorok. Mikrofonok sorakoztak az erősítők mellett, az üvegfal mögött pedig dobfelszerelés kapott helyet.
Egy hangstúdióban álltam.
Végighúztam az ujjaimat a keverőpulton. Minden makulátlanul tiszta volt, mintha valaki rendszeresen gondozná a helyet.
– Apa? – suttogtam, és egy pillanatra azt vártam, hogy válaszol.
Aztán észrevettem a fényképeket. Egy egész falat betöltöttek a régi koncertplakátokkal és újságkivágásokkal együtt. Az egyik képen apa húsz évvel fiatalabban állt a reflektorok alatt, magasba emelt gitárral. Egy másikon emberek tömege nyújtózkodott felé a színpad előtt.
Közelebb hajoltam egy újságcikkhez. A címe ez volt: „A helyi rockzenekar harmadik hétvégéjén is megtöltötte a Riverside Színházat.”
Kétszer is elolvastam.
Apám teltházas koncerteken játszott. Emberek vettek jegyet azért, hogy hallják őt zenélni. Nekem pedig sosem mesélt erről.
– Miért titkoltad ezt előlem? – kérdeztem halkan.
A hangszerek felé indultam. Elektromos gitárok, egy billentyűs hangszer és olyan felvevőeszközök álltak ott, amelyekről évekig csak internetes teszteket néztem. Felismertem egy hangkártyát is, amely annak idején több mint háromhavi fizetésembe került volna.
Aztán megpillantottam valamit a billentyűs mellett, és megtorpantam.
Egy ütött-kopott fekete gitár állt ott, nyakánál egy apró ezüst csillagmatricával.
Az enyém volt.
Tizenhat évesen vettem használtan, és szinte mindennap játszottam rajta, amíg apával egyre rosszabb nem lett köztünk a viszony. Később eltűnt, amikor rendet raktam a szobámban. Azt hittem, véletlenül kidobtam.
Most ott állt a gitárállványon, új húrokkal. Valaki még a híd közelében lévő repedést is megjavította.
Megszorult a torkom. Először jutott eszembe, hogy apa talán nem magának rendezte be ezt a helyet.
A keverőpult melletti asztalon egy kis pendrive feküdt. Szalagot tekertek rá, rajta apa kézírásával két szó állt: „A mi zenekarunk.”
Bedugtam a közeli számítógépbe. Egyetlen videófájlt találtam, és rákattintottam.
A képernyő villogott egyet, majd négy fiatal férfi jelent meg rajta, akik egy szűk garázsban próbáltak. Apa is ott volt, hosszú hajjal, gitárral a kezében, cigarettával a füle mögött.
– Gyerünk, Frank! – kiáltotta a dobosnak. – Még a nagymamám is jobb ritmust tart ennél!
– Akkor hívd be a zenekarba! – vágta rá valaki, mire mindenki nevetni kezdett.
A felvételen régi koncertek, próbák és backstage-pillanatok váltották egymást. Egyik alkalommal apa le akart ugrani egy hangfalról, de a földön kötött ki. Egy másik videóban a basszusgitáros véletlenül felborított egy egész tálcányi italt.
Úgy nevettem, hogy közben potyogtak a könnyeim.
Még sosem láttam apát ilyennek. Hangos, vicces és tele volt energiával. Semmiben sem hasonlított arra az emberre, aki reggelinél alig szólt hozzám.
A videó egyszer csak véget ért. A képernyő elsötétült, majd néhány másodperccel később apa jelent meg rajta.
Nem a fiatal zenész, akit az előbb néztem, hanem az a férfi, akit aznap temettem el. Sovány volt, és a rák miatt a haja nagy része kihullott.
– Szia, fiam.
Elakadt a lélegzetem.
Apa a kezére nézett, mielőtt folytatta volna.
– Soha nem voltam jó abban, hogy beszéljek az érzéseimről. Ezt nálam jobban senki sem tudja.
Megpróbált elmosolyodni.
– Először is bocsánatot akarok kérni.
A keverőpult szélébe kapaszkodtam.
– Annyit aggódtam amiatt, hogy rendes életet biztosítsak neked, hogy közben elfelejtettem valami fontosat. Az életnek téged is boldoggá kell tennie, nem csak a számlákat kell kifizetned.
Megrázta a fejét.
– Amikor anyád meghalt, megijedtem. Azt hittem, akkor végzem jól a dolgomat, ha sokat dolgozom, fedél van a fejünk felett, és megtanítalak megállni a saját lábadon. Aztán valahol útközben elfelejtettem, hogyan kell apának lennem.
Könnybe lábadt a szemem.
– Egy ideje elkezdtem nézegetni a régi felvételeket. Talán csak nosztalgiáztam. Eszembe jutott, mennyire szerettem zenélni, és mennyire boldoggá tett. Aztán eszembe jutott az is, milyen arcot vágtál, amikor te gitároztál.
Nagyot nyelt.
– Rájöttem, hogy éveken át próbáltalak megóvni attól a dologtól, ami valaha nekem is örömet adott.
Megtörölte a szemét.
– Addigra már alig beszéltünk. Szerettem volna mindent elmondani, de tudtam, hogyan vennéd. Mintha valami drága ajándékkal akarnám megvenni a megbocsátásodat.
Körbemutatott a stúdióban.
– Ezért megkértem Franket, hogy csak a halálom után adja oda neked a dobozt. Nem akarom, hogy bármit is úgy érezz, tartozol nekem. Sem megbocsátással, sem hálával, még egy telefonhívással sem.
Nagy levegőt vett.
– Amikor a hely a tiéd lesz, azt csinálsz vele, amit szeretnél. Zenélhetsz, eladhatod a felszerelést, vagy valami egészen másra használhatod. Csak az számít, hogy boldog legyél. Én pedig nem leszek ott, hogy megmondjam, mit csinálsz rosszul.
Apa egy pillanatig csak nézte a kamerát. Ekkor valaki belépett a képbe.
Frank volt az. A kezét apa vállára tette.
– Melletted állunk, haver.
Két másik férfi is odalépett hozzájuk. Felismertem őket a falon lévő fényképekről.
A basszusgitáros elvigyorodott.
– Ha már nem leszel, kell valaki a helyedre a gitárnál.
– Énekes is kellene – tette hozzá a dobos. – Olyan, aki eltalálja a magas hangokat.
Apa nevetett, és megtörölte az arcát.
– Hallod, fiam? Máris azon tanakodnak, hogyan pótoljanak.
Aztán komolyabbra fordult.
– Ezek az idióták életem nagy részében a barátaim voltak. Segítenek, ha szeretnél zenélni. Ha más utat választasz, azt is tiszteletben tartják.
A többiek kiléptek a képből, apa pedig ismét egyedül maradt.
– Még valami. Húzd ki a keverőpult alatti fiókot. Találsz benne valamit, ami segíthet az indulásban.
Megremegett a hangja.
– Sajnálom, hogy nem voltam jobb apa. Bárcsak több időnk lett volna. De leginkább azt sajnálom, hogy nem mondtam el, mennyire büszke vagyok rád.
Egy könnycsepp gördült le az arcán.
– Szeretlek, fiam. Mindig is szerettelek.
A kamera felé nyúlt.
– Isten veled, haver.
A képernyő elsötétült.
Ott ültem mozdulatlanul, aztán előrehajoltam, és még a temetésenél is jobban sírtam.
Végül benyúltam a keverőpult alatti fiókba, és kihúztam. Egy fadoboz volt benne, tele szépen sorba rendezett borítékokkal. Mindegyiken szerepelt egy hónap és egy év.
Kinyitottam az egyiket. Kétszáz dollár és egy ötvenes volt benne. A következőben ugyanekkora összeg lapult.
Hatvan boríték sorakozott a dobozban. Összesen 15 000 dollár.
Minden egyes borítékban ott volt az egyik havi befizetésem, amelyet öt éven át adtam oda apának.
A doboz tetején egy kézzel írt üzenetet találtam:
„Minden egyes dollárért megdolgoztál. Ne pazarold el úgy, ahogy én az esélyemet.”
A papírt a mellkasomhoz szorítottam.
Öt éven át azt hittem, apa apránként elveszi tőlem a jövőmet. Közben a maga makacs és rettenetesen ügyetlen módján éppen azt próbálta visszaadni nekem.
A sötét monitor felé fordultam.
– Köszönöm, apa – suttogtam. – Bárcsak még itt lennél, hogy elmondhassam.
