A nagymamám a tizennyolcadik születésnapomra adott nekem egy piros kardigánt, amit saját kezűleg kötött. Akkoriban egyszerű ajándéknak tűnt.
Gyorsan kibontottam, félmosollyal mondtam egy bizonytalan “köszönöm”-öt, majd már rohantam is bulizni a barátaimmal. Akkor még nem értettem, mennyi törődést és munkát tett minden egyes öltésbe.
Néhány héttel később elhunyt, a kardigán pedig érintetlenül maradt a szekrényem polcán. Mindig eszembe jutott róla, és titokban bántam, hogy nem becsültem meg az ajándékot, amíg lehetett. Ezért sem vettem soha magamra.
Az évek elrepültek. Főiskola, házasság, majd anyaság következett. A kardigán sokáig csak egy elrejtett emlék volt, amivel nem akartam szembenézni. Aztán egy délután, amikor a tizenöt éves lányommal pakoltunk, ő ráakadt.
Ahogy néztem, ahogyan belebújt a kardigánba, csak bólintottam.
Megdermedt egy pillanatra. „Anya, van itt valami a zsebben.” Benyúltam, és egy apró, megsárgult, gondosan összehajtott papírt húztam ki belőle. A szívem gyorsabban kezdett verni.
A levelet kinyitva rögtön felismertem a nagymamám gyönyörű kézírását. Ez állt rajta: “Ha már nem tudlak átölelni, legyen ez meleg takaród, drága lányom. Soha ne feledd, mennyire szeretlek.” Könny csípte a szemem, ahogy ezeket olvastam.
A lányom csendben állt mellettem, szorosan fogta a kezem.
A gondoskodás szó szerint bele volt szőve ebbe a kardigánba, a búcsú soraiba rejtve várt rám évekig.
Ettől a perctől máshogy néztem a kardigánra, és magára nagymamámra is. Elmeséltem a lányomnak, mennyi erő volt benne, és hogy kevesből is mennyit adott nekünk.
Ma már ő hordja büszkén a piros kardigánt.
Már nem csak egy ruhadarab. Magában rejti a családunk történetét. Számunkra nem csak fonal és anyag, hanem a szeretet kézzelfogható jele.
Emlékeztet minket arra, hogy azok, akiket szeretünk, sosem tűnnek el igazán. A szeretetük valahol ott vár ránk, hogy újra rátaláljunk, új formában, új generációknak.
