Aznap reggel a börtön kórházában szokatlan csend uralkodott. Nem hallatszottak ajtócsapódások, elmaradtak a kiabálások. Ez a nyugalom inkább nyugtalanító volt.
– Ma kik szerepelnek a listán? – kérdezte az ügyeletes nővér, miközben a rabok kartonjait rendezte.
A szülésznő évek óta dolgozott itt, fáradt szemében egész életének tapasztalata tükröződött. Sok mindent látott már: meggyötört anyákat, bilincsben szülő nőket és szomorúságot, amiről később senki sem beszélt. Mégis, ezen a reggelen valami rossz érzése támadt.
– 1462-es fogvatartott, – mondta a nővér. – Bármelyik pillanatban elkezdődhet a szülés. Egy hónapja hozták az országrész keleti végéből. Családja nincs, papírjai nincsenek, az orvosi előéletéről semmit sem tudni. Szinte meg sem szólal.
– Egyáltalán nem beszél? – húzta fel a szemöldökét a szülésznő.
– Csak bólint, ritkán szól, sosem néz senkire. Mintha bezárkózott volna.
A nehéz vasajtó nyikordult. A szűk kórterem inkább cellára hasonlított, ahol egy terhes nő feküdt a vékony fémágyon, hasát tartva, földet bámulva. Sápadt arca és kócos haja árulkodott a kimerültségről, de mozdulatai inkább beletörődést sugalltak, mint félelmet vagy fájdalmat.
A szülésznő közelebb lépett.
– Jó napot, – szólt csendesen. – Itt leszek magával, amíg a gyermeke megszületik. Engedje meg, hogy megvizsgáljam.
A nő alig észrevehetően bólintott.
A szülésznő lehajolt, hogy megvizsgálja, de váratlanul sikoltott.
– Hívjanak papot, azonnal!
Ahol a magzat szívdobogását kellett volna éreznie, csak csend fogadta. Még egyszer próbálkozott, más szögből, erősebben rányomva… semmi.
Elfehéredett.
– Nem hallok szívhangot – suttogta.
A fegyőrök egymásra néztek, a feszültség megjelent a levegőben.
A fájások egyik pillanatról a másikra erősödni kezdtek, gondolkodásra nem maradt idő. A szülésznő összeszorította az ajkát és ismét kiáltott:
– Hívjanak papot! Ha a gyermek halva születik, ne menjen el csöndben, hanem imával!
Az ágyon fekvő asszony némán markolta a lepedőt.
Aztán a szülésznő meghallott valamit. Először alig volt hallható, mint egy suttogás, utána mégis egyre tisztábban szólt. A szív, gyenge, akadozó ritmussal, de dobogott.
– Él… még él… – lehelte a szülésznő.
Most minden perc számított. A fájások felerősödtek, az anya sikított, a börtönőrök tartották, a szülésznő pedig igyekezett mindent megtenni, hogy mindketten túléljék. Az idő szinte megállt ebben a szobában.
Hosszú órák után egy halk nyöszörgés hallatszott. Előbb csak suttogásként, majd egyre erősebben. Kisfiú volt, gyenge, kékes bőrű, de életben volt.
Gyorsan oxigénhez juttatták, óvatosan dörzsölték meg, míg végül jóval mélyebb lett a légzése. Aztán a csecsemő hangos sírása betöltötte a szobát.
A szülésznő fáradtan lehunyta szemét, megtörölte a homlokát.
– Köszönöm, Istenem…
A rabnő ekkor nézett fel először, majd elmosolyodott.
