Hailey tizenhárom éves volt, amikor az orvosok közölték velem, hogy a kezelések már nem használnak.
Évekig küzdöttünk a betegségével. Kórházi szobák, műtétek, gyógyszerek és három különböző államban dolgozó szakorvosok követték egymást.
Én mindent megpróbáltam.
Az apja viszont nem maradt mellettünk.
Hailey diagnózisa után két hónappal összepakolt egy táskát.
– Nem bírom tovább ezt az egészet – mondta.
Aztán elment, és többé nem jött vissza.
Így ketten maradtunk. Pluszműszakokat vállaltam, kórházi székeken aludtam, és fejből tudtam az összes gyógyszer nevét.
Végül az orvosok is kifogytak a lehetőségekből.
– Nem próbálhatnánk meg egy másik klinikai vizsgálatot? – kérdeztem Carter doktort.
– Már utánanéztünk.
– És egy másik szakorvos?
– Claire, mindenhová elküldtem Hailey kórlapját, ahová csak lehetett.
– Akkor tényleg senki sem tud segíteni?
A csendje megadta a választ.
Egyik este Hailey rám nézett.
– Anya, nem akarok még egyszer kórházba menni. Azt szeretném, ha napfelkeltekor láthatnám a Grand Canyont.
Még aznap este felhívtam Carter doktort, hogy megtudjam, bírná-e az utat.
– Ha ez az, amire vágyik, vigye el – mondta. – Csak mondja meg pontosan, hol lesznek, hogy elérhessem, ha szükség van rá.
Elmondtam neki.
Két nappal később betettem az autóba a takarókat, Hailey gyógyszereit és mindent, amire szükségünk lehetett. Egész éjjel vezettünk.
Hajnali öt körül már a kilátónál ültünk, egymás mellé húzódva a takarók alatt. Hailey fáradt volt, de mosolygott.
– Tudtam, hogy gyönyörű lesz – suttogta.
Az ég éppen világosodni kezdett, amikor egy parkőr sietett felénk.
– Ön Hailey édesanyja?
Megfeszült a gyomrom.
– Igen.
– A lánya orvosa felhívta a parkot. Azt kérte, hogy még napfelkelte előtt találjam meg önöket.
Olyan gyorsan álltam fel, hogy lecsúszott a vállamról a takaró.
– Mi történt?
A parkőr benyúlt a kabátjába, majd egy összehajtott papírt nyújtott felém.
– Carter doktor azt mondta, ezt még a napfelkelte előtt el kell olvasnia.
Ránéztem a lapra.
– Ennyi az egész?
– Ezt bízta rám. Azt mondta, orvosi ügy, és nem szeretné, ha bárki más beszélne róla önnel.
Feltéptem a papírt. Két mondat állt rajta:
„Kérem, azonnal térjenek vissza a kórházba. Ne hozzon semmilyen döntést Hailey kezeléséről, amíg meg nem tudja, mire jutottunk.”
Kétszer is elolvastam.
Hailey közelebb hajolt.
– Mit írt?
– Carter doktor azt akarja, hogy menjünk vissza.
Eltűnt a mosolya.
– Most?
– Igen.
Ökölbe szorítottam a papírt.
– Nem. Semmiképpen.
A parkőr zavartan megmozdult.
– Asszonyom, nem tudom, miről van szó.
– Tudom. Sajnálom, nem magára haragszom.
Hailey megérintette a csuklómat.
– Anya.
– Egész éjjel vezettünk ezért.
– Anya.
– Azt mondták, nincs több lehetőség. Nem rángathatnak vissza a kórházba egy újabb vizsgálat miatt, csak mert valaki meggondolta magát.
Hailey megszorította a kezem.
– Vegyél levegőt, anya.
Ettől megálltam.
Csak akkor szólt így, amikor a régi dadogásom kezdett visszatérni. Gyerekkorom óta előjött, ha nagyon féltem vagy dühös voltam.
Lehunytam a szemem. Hailey továbbra is fogta a kezem.
– Ha Carter doktor egy parkőrt küldött értünk, lehet, hogy most nem egy újabb búcsúról van szó.
Ránéztem.
– Vissza akarsz menni?
– Előbb szeretném látni a napfelkeltét.
Így hát maradtunk.
A kanyon lassan aranyszínűvé vált, Hailey pedig a vállamra hajtotta a fejét. Kisvártatva megszólalt:
– Rendben. Most már mehetünk.
Hat órával később Hailey mellett álltam Carter doktor irodájában. Felállt, még mielőtt leülhettem volna.
– Sajnálom, hogy megijesztettem.
– Egy parkőrt küldött a lányom után.
– Nem tudtam elérni telefonon.
– Nem volt térerő.
– Tudom.
– Akkor mondja el, miért kellett visszajönnünk.
Carter doktor Haileyre pillantott.
– Mert tegnap délután felhívott egy németországi kutatócsoport.
Már attól is meglepődtem, hogy Németország szóba került. De még sok mindenről nem tudtam.
Hailey összevonta a szemöldökét.
– Németország?
Carter doktor bólintott.
– Honnan tudtak rólam?
Az orvos egy pillanatra habozott.
– Hailey kórlapja egy ideje több szakorvoshoz is eljut.
– Maga küldte el nekik?
– Néhányuknak igen.
Felfigyeltem a válaszára.
– Néhányuknak?
Carter doktor már nyitotta is Hailey dossziéját.
– Most az a fontos, hogy a kutatócsoport válaszolt.
– M-mit mondtak? – kérdezte Hailey.
– Egy korai klinikai vizsgálatot végeznek, amelyben egy új kezelési módszert tesztelnek olyan betegeknél, akiknek a betegségprofilja hasonlít a tiédre. A kórlapodat előzetesen átnézték.
Megmarkoltam a szék karfáját.
– Mit jelent ez?
– Hailey talán megfelel a részvétel feltételeinek.
– Talán?
– Még vizsgálatokra lesz szükség, és semmit sem tudok garantálni.
Hailey megkérdezte:
– Meggyógyíthat?
– Ezt senki sem ígérheti meg.
– Akkor mit tud tenni?
– A kutatók szerint a kezelés lelassíthatja, vagy akár meg is állíthatja a betegség előrehaladását. Ebben a szakaszban ez jelentős eredmény lenne.
Éreztem, ahogy valami veszélyesen ismerős ébred bennem: a remény.
Már majdnem annyira féltem tőle, mint a rossz hírektől.
– Mikor kellene indulnunk? – kérdeztem.
– A lehető leghamarabb.
– Németországba?
– Igen.
Összeszorult a gyomrom.
– És ezt hogyan tudnám kifizetni?
Carter doktor nem felelt rögtön.
– Nem kell fizetnie. Az utazást, a szállást és a programmal kapcsolatos költségeket már fedezték.
– Ki fizette?
Az orvos megint habozott. Hirtelen megértettem, hogy ez az a rész, amitől tartott.
– Arra kértek, hogy ne mondjam el.
Felálltam.
– Egy parkőrt küldött utánunk, de azt nem mondhatja meg, ki fizet ki több tízezer dollárt a lányomért?
– Megértem, hogy ez furcsán hangzik.
– Nem, maga ezt nem érti.
– Anya – szólt közbe Hailey halkan.
Nagy levegőt vettem, és visszaültem.
– Mióta van köze ehhez az illetőnek?
Carter doktor habozott.
– Évek óta.
– Mit csinált?
– Szakorvosokat keresett meg, kutatási eredményeket küldött, és gondoskodott róla, hogy Hailey kórlapja továbbra is eljusson a megfelelő helyekre.
A válasza jobban nyugtalanított, mint a pénz. Hailey állapotának súlyosságáról a diagnózis utáni első hónapokban csak kevesen tudtak.
Aznap este egy, a kórház közelében lévő motelben listát írtam azokról, akik szóba jöhettek.
Hailey a másik ágyról figyelte, ahogy gondolkodom.
– A titokzatos támogatót próbálod kideríteni?
– Azt, hogy ki tudhatott ilyen korán a diagnózisodról.
– Rachel nagynéni?
– Lehetséges.
– A nagyi?
– Ő elmondta volna nekem.
Hailey nézte, ahogy áthúzok egy nevet.
– Mi van, ha rossz kérdést teszel fel?
Felnéztem rá.
– Mit kellene kérdeznem?
– Nem azt, hogy kinek van ennyi pénze. Hanem azt, hogy ki törődött velünk annyira, hogy éveken át keresse a megoldást.
Megállt a tollam. Már csak néhány név maradt a lapon.
Három nappal később Németországból megerősítették, hogy Hailey elutazhat a végső vizsgálatokra. Carter doktor egy mappát adott át nekem.
– Beleegyező nyilatkozatok, orvosi összefoglalók és az utazással kapcsolatos tudnivalók.
Átlapoztam az iratokat.
– Ki foglalta le a lakást?
– A kutatócsoport koordinátora intézte a legtöbb dolgot.
– A legtöbbet?
Carter doktor figyelmeztetően nézett rám, én pedig folytattam az olvasást.
Ekkor megakadt a szemem egy oldalon, amelynek ez volt a címe: Vészhelyzeti és finanszírozási kapcsolattartó.
A sor nagy részét fekete sáv takarta el, de egy mezőt nem fedtek le.
Keresztnév: Ethan.
Elzsibbadtak az ujjaim.
– E-e…
Hailey felnézett.
– Anya?
A lapra mutattam. Carter doktor arca már a válasza előtt mindent elárult.
– Sajnálom.
– Ethan?
– Igen.
Olyan erővel löktem hátra a széket, hogy az a falnak ütközött.
– Nem.
– Kérem, üljön vissza.
– Elhagyta őt.
– Tudom, mi történt.
– Nem, csak azt tudja, amit ő mondott.
Hailey ránk nézett.
– Apa fizette ezt?
Nem tudtam rögtön válaszolni. A szavak elakadtak a torkomban.
– Azt hiszi, hogy évekre eltűnhet, aztán pénzzel visszavásárolhatja magát az életünkbe?
Carter doktor megrázta a fejét.
– Kifejezetten azt kérte, hogy ne tüntessük fel a nevét.
– Ettől csak rosszabb az egész!
– Anya.
Hailey még mindig Ethan nevét nézte a papíron.
– Tudni akarom, mit tett.
Megálltam. Utáltam, hogy Ethan még mindig ilyen hatással van rám, de ez már nem csak az én haragomról szólt. Haileynek is joga volt az igazsághoz.
Egyetlen kérdés maradt: mit csinált Ethan mindazokban az években, amíg távol volt?
Évekkel korábban, a legutolsó veszekedésünk estéjén a konyhában álltam, miközben Ethan pakolt.
– Hová mész?
– Nem tudom.
– Akkor tedd le a táskát.
– Nem bírom tovább ezt az egészet, Claire.
– M-mit nem bírsz?
Behúzta a táska cipzárját.
– Ethan, n-ne…
– Sajnálom.
– N-ne mondd ezt, aztán ne sétálj ki az ajtón!
De megtette.
Annyira dühös voltam, hogy a dadogásom elnyomta mindazt, amit még mondani akartam. Úgy ment el, hogy én még mindig a szavakkal küszködtem.
Most megint elég volt meghallanom a nevét, hogy visszatérjen a dadogásom.
Carter doktor megszólalt:
– Van valami, amit nem tud.
– Micsoda?
– Ethan két évvel ezelőtt felvette velem a kapcsolatot.
– Két éve?
– Előttem más szakorvosokat is megkeresett.
– Hol?
– Bostonban, Torontóban, Zürichben és Berlinben.
– Te jó ég.
– Kutatási eredményeket küldött, és folyamatosan azt kérdezte, van-e köztük olyan, ami segíthet Haileynek.
Hailey hitetlenkedve nézett rá.
– Ezt csinálta végig?
– Nem mindig következetesen, és nem is hibátlanul. De évek óta próbálkozott.
A kórház parkolójából felhívtam Ethant.
– Claire? Haileyvel történt valami?
– Hol vagy?
– Flagstaffban.
Negyven percre volt tőlünk.
– A Birch utcai kávézóban találkozunk. Harminc perc múlva.
– Claire…
– Harminc perc.
Azt hittem, csak egy kérdésem van hozzá. Mire eljöttem a kávézóból, a pénzről már sokkal többet tudtam, mint előtte.
Ethan már ott várt.
– Öt perced van – mondtam.
Bólintott.
– Miért mentél el?
Lesütötte a szemét.
– Pánikba estem. Nem bírtam ott ülni, miközben Hailey állapota romlott, és mindenki azt mondta, fogadjuk el, hogy nincs mit tenni.
– Ezért hagytál el minket?
– Nem. Elkezdtem olyan megoldást keresni, amit az orvosok talán nem találtak meg.
– Telefonon is kereshettél volna.
– Próbáltalak hívni. Több százszor. Letiltottál, aztán amikor másik számról kerestelek, azt is letiltottad.
– Hol voltál?
– Ahol munkát találtam. Arizonában, Nevadában, egy ideig Németországban is.
– És közben mit csináltál?
– Tovább kerestem.
Lenyúlt a táskájához, és előhúzott egy viseltes mappát.
– Mi van benne?
Válasz helyett elém csúsztatta.
Kinyitottam. Boston, Toronto, Zürich, Berlin. E-mailek, jelentkezések, elutasítások, ismerős és számomra ismeretlen orvosok nevei sorakoztak benne.
A legrégebbi irat az elköltözése után kevesebb mint fél évvel készült.
– Ezt mind megtartottad?
– Mindig reméltem, hogy egyszer valamelyikük nemmel helyett igent mond.
Becsuktam a mappát.
– Ez még nem magyarázza meg, miért szűntél meg Hailey apja lenni.
– Tudom.
– Akkor magyarázd meg.
Lesütötte a szemét.
– Mert egyszer visszajöttem.
– Mikor?
– Négy éve. Te dolgoztál, én pedig láttam Haileyt.
Elakadt a lélegzetem.
– Micsoda?
– Találtam egy svájci programot. Azt hittem, más lesz, mint a többi. Elmondtam neki, hogy talán segíthetnek rajta.
Eszembe jutott az az év. Hailey bezárkózott, miután a program meghiúsult.
– Mielőtt sorra kerülhetett volna, megszűnt a finanszírozás – mondta Ethan. – Amikor elmondtam neki, azt mondta: „Akkor ne gyere vissza még egy talánnal.”
– És ez elég volt ahhoz, hogy megint eltűnj?
– Nem. De úgy tettem, mintha így lenne.
– Ezzel mentegetted magad?
– Azt mondtam magamnak, hogy tiszteletben tartom a kérését. Valójában féltem, hogy megint csalódást okozok neki.
– Akkor megszűntél az apja lenni?
– Tovább kerestem a kezelési lehetőségeket.
– Nem ezt kérdeztem.
Lesütötte a szemét.
– Minden hónappal nehezebb lett visszajönnöm. Egy idő után jobban féltem attól, hogy szembenézzek azzal, amit tettem, mint attól, hogy továbbra is elveszítem az időt vele.
– Nem Haileyt védted. Magadat védted.
– Igen.
Egy darabig egyikünk sem szólt.
– Nem várom, hogy megbocsáss – mondta végül.
– Helyes.
– Claire…
– N-ne…
A dadogásom erősen visszatért. Ethan újra megszólalt volna, de felemeltem a kezem. Most nem kellett senkinek arra kérnie, hogy lassítsak. Vettem egy nagy levegőt, amíg végül ki tudtam mondani:
– Jogod volt kezelést keresni neki. Ahhoz nem volt jogod, hogy elhagyj minket, és a félelmed miatt Haileyt is megfosszad az apjától.
Ethan bólintott. Könnyes lett a szeme.
– Igazad van.
Évekig vártam, hogy ezt halljam tőle. Nem tette semmissé, amit elkövetett, de végre arra figyelhettem, amire Haileynek a jövőben szüksége volt.
Egy héttel később Haileyvel Németországba repültünk. Ethan otthon maradt, mert Hailey így kérte.
– Beszélni akarok vele – mondta a repülőtéren. – De nagy kibékülést nem akarok.
– Rendben.
– Felhívhat?
– Ha szeretnéd.
– Szeretném.
Az első hónap nagyon nehéz volt.
Egy újabb vérvétel után Hailey lerogyott az ágyra.
– Utálom Németországot.
– Tegnap még szeretted.
– Tegnap süteményt kaptam. Ma hat kémcső vért vettek tőlem.
Ethan minden vasárnap felhívta.
Egyik délután Hailey sokáig nézte a telefon kijelzőjén megjelenő nevét.
– Felveszed?
– Talán.
A telefon újra megszólalt. Végül Hailey megnyomta a hívásfogadás gombját.
– Szia, apa.
Három hónappal később az orvos megmutatta nekünk Hailey legújabb felvételeit.
– Úgy tűnik, megállt a betegség előrehaladása.
– Megállt?
– Egyelőre igen. Ráadásul enyhe javulást is látunk.
Hailey az orvosra nézett.
– Akkor meggyógyultam?
– Nem.
– De most nem romlik az állapotom?
– Jelenleg nem.
Hailey megfogta a kezem. Én már sírtam, mire ő is elsírta magát.
Hat hónappal később visszatértünk a Grand Canyonhoz.
Ethan nem jött velünk. Ő és Hailey lassan próbálták újraépíteni a kapcsolatukat, egy telefonhívással és egy-egy kissé feszengős találkozással.
Mi ketten nem kezdtük újra a házasságunkat. Attól, hogy megértettem, miért tette, amit tett, a fájdalom még nem múlt el.
Aznap reggel Hailey mellettem állt, és most már nem kellett leülnie pihenni. Az ég először rózsaszínű, majd aranyló lett.
– Anya?
– Igen?
– Amikor legutóbb itt voltunk, egy parkőr elrontotta a napfelkeltét.
Elnevettem magam.
– Aztán végül mégis jobbá tette.
– Szerinted most is jön valaki?
Elsőre hátranéztem volna, de nem tettem.
– Nem. Most nem.
A szavak könnyen jöttek. Nem dadogtam, és nem kellett küzdenem, hogy kimondjam őket.
Hailey a kanyonra mosolygott.
– Jó.
Most először nem kellett tudnom, mi következik.
