A nagymamám régi házát vettem meg az örökségemből. A férjem kinevetett, és hallani sem akart arról, hogy segítsen. Három nappal később azonban ott találtam egy idegennel, a ház egyik falát pedig már megbontották.
– Ezt látnod kell – mondta.
Fogalmam sem volt, mit csinált a hátam mögött.
– Mondd el neki – szólt a férjem. – Mondd meg, mennyit ér!
A nagymamám tárolóhelyiségében álltam. A falról letépték a rétegelt lemezt, mellettem pedig egy idegen férfi mosolygott rám, kezében egy dossziéval.
– Mi folyik itt?
Hogy megértse, hogyan jutottam idáig, három nappal korábbra kell visszamennem.
Reggelinél elmondtam Declannek, hogy megvettem a nagymamám házát.
– Gratulálok, Layla. Sikerült megtalálnod a pénzkidobás legrosszabb módját.
– Azt még meg sem kérdezted, mennyit fizettem érte.
– Nem is kell. Láttam már. Hámlik a festék, betörtek az ablakok, a gyom ellepi a postaládát.
– Tudom, milyen állapotban van.
Declan mindig ilyen volt. A Mustangjára gondolkodás nélkül költött ezreket, de ha én vettem magamnak valamit, rögtön pénzügyi szakértőnek képzelte magát.
Karácsony után például panaszkodott, hogy túl drága kávéfőzőt vettem. Két nappal később viszont rendelt egy új szerszámkészletet a garázsba.
– Nem vettél mostanában szerszámokat? – kérdeztem.
– De, csak nem ilyeneket.
– Már három szerszámosládád van.
– Neked meg már volt kávéfőződ.
– Elromlott.
– Attól még lefőzte a kávét.
Úgy látszott, csak akkor kellett valamit lecserélni, ha az az enyém volt.
Még a bevásárlás is vallatásnak tűnt.
– Minek veszünk márkás gabonapelyhet?
– Mert Owen szereti.
– Az olcsóbbtól sem halna éhen.
Ha viszont Declan drága alkatrészt akart a Mustangjához, akkor hirtelen nagyon fontos lett a minőség.
Megtanultam együtt élni a kettős mércéjével. Arra viszont nem számítottam, hogy a nagymamám házával kapcsolatban is így viselkedik majd.
– Öreg a tető. A konyha a hetvenes évekből maradt itt. Van fogalmad róla, mennyibe kerül majd a felújítás?
– Igen. Két szakembertől is kértem árajánlatot, és van tervem. Lépésről lépésre haladok.
– Miből?
– A saját pénzemből. Nem kérek tőled semmit.
– Ez életed legrosszabb döntése. – Felkapta a kulcsait. – Ne hozzám gyere panaszkodni, amikor rájössz, hogy igazam volt.
A szavai fájtak, mégsem válaszoltam. Ezt később megbántam, mert a helyzet csak rosszabb lett.
– Declan, legalább hallgasd meg, miért vettem meg.
– Már elmondtad. Hiányzik a nagymamád.
– Nem csak erről van szó.
– Akkor miről? Oda akarsz költöztetni minket?
– Nem. Szeretnék egy helyet, ahová hétvégente elmehetünk. Owen kint játszhatna.
– Én meg azt szeretném, ha eladnád azt a viskót.
Mielőtt válaszolhattam volna, elment.
Tizenegy éve voltunk házasok, mégis ezt kaptam tőle.
Gyerekkoromban minden nyarat Rose nagymamám házában töltöttem. Megtanított almás pitét sütni. Órákig ültünk a verandán, esős napokon pedig egy takaró alatt olvastunk.
Amikor meghalt, a házat a fiára, Frank nagybátyámra hagyta. Ő a temetés után egy hónappal eladta. Tizenkilenc éves voltam, pénzem alig, és hetekig sírtam miatta.
Az új tulajdonosok évekig éltek ott, tavaly tavasszal azonban eladásra hirdették az ingatlant.
Rose nagymamám rám hagyott némi pénzt, amit befektettem, ahelyett, hogy elköltsük. Az évek során annyit gyarapodott, hogy végül megengedhettem magamnak a ház visszavásárlását.
Declan még két napig nem hagyta abba a kötekedést.
– Szeretném újraépíteni a verandát – mondtam.
– Tudod, mennyibe kerül most a faanyag?
– Kértem rá árajánlatot.
– És mi lesz, ha a végösszeg a duplájára nő?
– Akkor várok, amíg összegyűlik rá a pénz.
A konyhát is szóba hoztam, mire elnevette magát.
– Előbb javíttasd meg a tetőt, aztán álmodozhatsz a függönyökről.
– A tető az első a listámon.
– Akkor miért beszélsz a konyháról?
– Mert egyszerre több helyiségről is gondolkodhatok, Declan.
Vacsora közben a tízéves fiunk, Owen felnézett a tányérjából. Rajongott a képregényekért.
– Anya, lehet majd saját szobám a nagyi házában?
– Persze, kicsim.
– Tehetnénk polcokat a falra? Olyat, mint a képregényboltban?
– Meglátjuk, mi fér el.
– Ha anyád nem szór el minden pénzt annak a romhalmaznak a felújítására – mondta Declan.
– Declan, ne előtte.
Owen letette a villáját.
– Ez nem romhalmaz, apa. Anya azt mondta, Rose nagyi nagyon szerette a házat.
– Attól, hogy szeretsz valamit, még nem biztos, hogy megéri rá költeni.
– Eladnád a Mustangodat, ha valaki azt mondaná, hogy nem érdemes megjavítani? – kérdezte Owen.
Declan ránézett.
– Az más, haver.
– Miért?
– Mert tudom, mit csinálok azzal az autóval.
Letettem a villámat.
– A házzal kapcsolatban én is tudom, mit csinálok.
Declan nem felelt, de Owennek elment az étvágya.
A harmadik napra betelt a pohár.
– A hétvégén elkezdem kitakarítani a házat. Segítesz, ha akarsz, de nélküled is megcsinálom.
– Rendben. Ne számíts rám.
– Nem is számítok.
Délután megcsörrent a telefonom. Declan hívott, a hangja furcsán csengett.
– Layla, a nagymamád házában vagyok.
– Micsoda? Miért?
Talán meggondolta magát. Talán meglepetést akart szerezni.
– Találtam valamit. Nem is tudom, mit mondjak.
Összeszorult a gyomrom. Beázott a tető? Penészt talált?
– Mit találtál?
– Csak gyere ide. Azonnal.
Azzal letette.
Túl gyorsan vezettem. Declan a bejárati ajtónál várt. Sápadt volt, és szokatlanul hallgatag. Ő sosem szokott hallgatni.
– Mi történt?
– Gyere be.
A nappaliból a tárolóhelyiségbe vezetett. Így találtam magam a nagymamám falán tátongó lyuk előtt, egy idegen férfi mosolya társaságában.
– Ki ez?
– Robert vagyok – mondta a férfi, és kezet nyújtott. – Ingatlanbecslő. A férje kért meg, hogy nézzem meg az ingatlant.
Nem fogtam vele kezet. Declan felé fordultam.
– Ingatlanbecslőt hoztál a házamba?
A földön, kettőnk között egy kisméretű fémláda állt.
– Tudni akartam, mennyit ér valójában.
– Miért? Már megvettem.
– Pontosan. Tudni akartam, mennyit kaphatunk vissza a pénzedből.
– El akartad adni a hátam mögött?
– Én nem mondtam, hogy adjuk el! Csak tudni akartam az árát, hogy végre belásd, mi a helyes döntés.
– Azt is megkérdezte, mennyit érne az ingatlan jelenlegi állapotában – tette hozzá Robert.
Declan dühösen ránézett.
– Köszönöm, Robert – mondtam. – Most pedig magyarázzátok meg, mi történt a fallal.
– Egy beépített szekrényt rétegelt lemez takart. Amikor leszedtük, polcokat találtunk mögötte, tele régi holmival. Üvegek, rozsdás szerszámok. A férje leszedte a lemezt, hogy meg tudjam nézni a falat.
Robert Declanre pillantott.
– Azt hittem, a férje engedélyt kapott rá.
– Nem kapott.
Robert láthatóan zavarba jött.
– Sajnálom, Layla asszony. Nem tudtam, hogy nincs egyetértés önök között.
A földön heverő ládára mutatott.
– Ezt az alsó polcon találtuk.
A láda nagyjából akkora volt, mint egy cipősdoboz. Rozsdás, karcos felületén semmilyen felirat nem volt.
– Be van zárva – mondta Declan. – Mindennel próbálkoztunk, de még a csavarhúzóm is elgörbült.
– Ezért hívtál ide?
– Nyilván. Arra gondoltam, talán tudod, hol van a kulcsa.
– Miért tudnám? Tizenéves korom óta nem jártam abban a szekrényben.
– Lehet, hogy a nagymamád beszélt róla.
– Nem beszélt.
Declan vállat vont.
– Ha ki tudtuk volna nyitni, már megtettük volna.
– Nélkülem is kinyitottátok volna?
– A te házadban van, Layla! Valaki gondosan elrejtette. Lehet benne pénz vagy ékszer.
– Attól még nem biztos, hogy automatikusan az ingatlan tulajdonosáé – jegyezte meg óvatosan Robert.
– Kit érdekel? Robertnek van feszítővasa a teherautójában.
– Nem.
– Layla…
– Robert, köszönöm, hogy eljött. Kérem, menjen el.
– Megvárhatom, amíg…
– Nem adom el a házat, és nem kérek becslést. Vigye magával a dossziéját, és menjen.
– Elküldjem a jelentést a férjének? – kérdezte Robert.
– Ne. És kérem, másnak se beszéljen arról, amit itt látott.
Robert Declanre nézett, aki alig bírt nyugton maradni.
– Természetesen.
Amikor becsukódott mögötte a bejárati ajtó, Declan rám förmedt.
– Remek. Sikerült megaláznod előtte.
– Ezt magadnak köszönheted, amiért idehoztad.
Bezártam az ajtót.
– Most pedig beszéljünk.
– A családunk pénzügyi biztonságát próbálom védeni!
– Úgy, hogy a hátam mögött intézkedsz?
– Az örökségedet egy romos házra költötted!
– Az én örökségemet, Declan.
– Tizenegy éve vagyunk házasok! Mióta van külön pénzünk?
– Azóta, hogy három napja azt hajtogatod, milyen ostobaság elköltenem a sajátomat.
– Én csak reálisan nézem a helyzetet.
– Reálisan? Vettél egy hajót.
– Az más. Szeretem.
– Kétszer használtad.
– A Mustangot is felújítom.
– Már hat éve. Minden hétvégédet és a szabad pénzedet arra költöd, én pedig egyszer sem hívtam ócskavasnak.
– Az csak hobbi!
– Az én hobbim meg egy ház.
– A te hobbid egy pénznyelő!
– A tiédnek motorja van. Ugyanaz a történet.
Declan kinyitotta a száját, de nem szólt semmit.
– Hoztam valaha valakit, hogy megmondja, mennyit kaphatnál a Mustangért? – kérdeztem.
– Nem.
– Felvetettem valaha, hogy adjuk el a hajódat, amíg dolgozol?
– Persze, hogy nem.
– Akkor miért elfogadható, hogy te ezt tedd azzal, ami nekem fontos?
– Mert a ház sokkal többe kerül, mint a hajóm!
– Akkor beszéljünk a számokról. Szerinted mennyi pénzem maradt a felújításra?
– Nem tudom.
– Mennyit mondtak a tetőre?
– Honnan tudjam?
– Hétfőn próbáltam elmondani.
– Layla, nem emlékezhetek minden beszélgetésünkre!
– Azokra nem emlékszel, amelyekre oda sem figyelsz.
Declan a ládára mutatott.
– Talán a nagymamád hagyott benne valamit, amiből ki tudod fizetni a javításokat.
– Nem vártam semmit. Azért vettem meg a házat, mert szeretem.
– Pont ez a baj! Mindig a szívedre hallgatsz, nem az eszedre!
– Ha ennyire aggódsz Owen jövőjéért, miért mondtad neki, hogy anyja álma pénzkidobás?
– Nem akartam megbántani.
– Pedig sikerült. Engem is megaláztál előtte.
Declan járkálni kezdett a szobában.
– Tudod mit? Elegem van abból, hogy mindig nekem kell a józan észt képviselnem ebben a házasságban.
– Még egyszer sem kértél bocsánatot.
Elvörösödött.
– Ha nem hozom ide Robertet, azt se tudnád, hogy létezik ez a láda!
– Ettől még nem dönthetsz a hátam mögött!
– Nélkülem soha nem találtad volna meg!
Declan belerúgott a ládába. Az végigcsúszott a padlón, alóla pedig valami apró tárgy kipottyant, és koppant egyet a deszkákon.
Egy apró kulcs volt. Megsárgult ragasztószalaggal a láda aljára erősítették.
Felvettem.
– Legalább most végre hasznosat is csináltál – mondtam.
– Nyisd ki.
A kulcs először megakadt, de másodszorra elfordult a zárban.
Kattant egyet.
Felnyitottam a fedelet. Declan a vállam fölött lesett be.
Odabent több lapos csomag feküdt, mindegyiket gondosan védőpapírba csomagolták.
– Mi az? Ékszer?
Kibontottam az első csomagot.
Egy régi képregény volt benne. A borítón Superman szerepelt.
– Ezt nem hiszem el.
A következő csomagot is kibontottam, aztán még egyet. Mindegyikbe gondosan becsomagolt képregényt rejtettek.
– Képregények – mondtam.
– Látom.
Declan leült egy régi székre.
– Azt hittem, tényleg találtunk valamit.
– Owen biztosan örülni fog nekik.
– Persze. A nagymamád egy doboz kacatot dugott el.
Közelebbről megnéztem az első képregény borítóját. Superman egy autót emelt a feje fölé. Fent az Action Comics cím állt, alatta pedig az 1-es szám. Az évszám: 1938.
Nem tudtam, ez mit jelent, de Owen már mutatott videókat a világ legritkább képregényeiről.
– Declan, várj. Lehet, hogy ez különleges darab.
– Ugyan már. Szerinted pénzt ér ez a kacat?
– Valaki gondosan becsomagolta, és elzárta.
– Az emberek mindenfélét gyűjtenek. Tedd fel az eBayre.
– Megkérdezem Owent.
– Remek. Egy tízéves lesz a szakértőnk.
Videóhívást indítottam, és megmutattam a fiamnak a borítót.
– Anya, tartsd közelebb!
Megtettem.
– Ez az Action Comics első száma? Az 1938-as?
– Igen. Miért?
– Anya! Ebben jelent meg először Superman! Az igazi példányokért akár milliókat is fizetnek!
Declan abbahagyta a nevetést.
– Milliókat?
– Ne hajlítsd meg! – kiáltotta Owen. – Keressetek szakértőt!
Declan a képregény felé nyúlt, én azonban elhúztam előle.
– Hadd nézzem meg.
– Az előbb még kacatnak nevezted.
– Nem tudtam, mi az!
– Én sem tudtam.
Óvatosan visszatettem a képregényt a helyére. Declan közben már az árverési árakat böngészte.
A férjem végre elégedettnek tűnt velem, én viszont továbbra is haragudtam rá.
Másnap reggel megmutatta a telefonján, mit talált.
– Layla, az egyik példány milliókért kelt el! Keresnünk kell egy vevőt.
– Előbb meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a mi példányunk eredeti.
Felvettem a kapcsolatot egy ritka képregényekkel foglalkozó szakértővel. A megfelelő tárolásról is gondoskodtam, és ügyvéddel egyeztettem arról, kit illetnek a képregények, hiszen a háznak korábban más tulajdonosai is voltak.
Declant idegesítette a várakozás.
– Mi van, ha valaki készpénzt ajánl érte?
– Akkor is várnia kell.
Három héttel később a szakértői vizsgálat megerősítette, hogy valódi, jó állapotú Action Comics No. 1-et találtunk. Az értéke akár több millió dollár is lehetett.
Felhívtam Owent.
– Igazad volt Supermannel kapcsolatban, kicsim.
– Mennyit ér?
– Milliókat.
Owen felkiáltott örömében.
Declan máris drága autókat nézegetett.
– Még el sem adtuk – emlékeztettem.
– De el fogjuk!
Az öröme bosszantott. Úgy viselkedett, mintha csak a pénz számítana, és már el is felejtette, mennyire megbántott. Én viszont nem felejtettem el.
– Valószínűleg árverésen adom el a legritkább képregényt. A többi Owené marad.
– Akkor is, ha sokat érnek?
– Neki fontosak.
Declan megrázta a fejét.
Aznap este leült velem szemben.
– Bocsánatot kérek. A nagymamád házát viskónak, a képregényeit pedig kacatnak neveztem. Tévedtem.
– Akkor is bocsánatot kérnél, ha a képregény semmit sem érne?
Habozott.
– Layla, miért számít ez? Gazdagok leszünk!
– Mert csak most tiszteled a döntésemet, hogy kiderült, milliókat érhet.
– Ez nem igazságos.
– Az sem volt az, hogy a hátam mögött becslőt hoztál a házamba.
Declan elfordította a tekintetét.
– Sajnálom.
Most valóban szégyellte magát.
– Hallom, amit mondasz, de időre van szükségem.
Másnap Owennel Rose nagymamám verandáján ültünk, és a képregényszobáját terveztük.
– Anya, megtartjuk a házat?
– Persze.
– Akkor is, ha ennyi pénzt ér a képregény?
– Nem azért vettem meg, hogy meggazdagodjak, kicsim.
Owen elmosolyodott.
– Megtarthatunk néhányat a nagyi képregényei közül?
– Természetesen.
A legritkább darabot árverésre bocsátom, miután minden jogi kérdést tisztáztunk. A pénzből megjavíttatom a tetőt, felújítom a konyhát, és rendbe hozom a verandát.
Declan azóta többször is bocsánatot kért. Talán komolyan gondolja. Mégis folyton azon tűnődöm, vajon akkor is bocsánatot kért volna, ha a ládában semmit sem találunk.
Még nem döntöttem el, meg tudok-e neki bocsátani. A pénz nem változtat azon, ahogyan velem bánt.
A ház pedig már azelőtt is megérte, hogy egyetlen képregényt találtunk volna benne.
