Dindo vagyok, 34 éves, értékesítési vezető. Hanna, a feleségem, régen igazi szépség volt: kedves, finom, mindig nyugodt, aki még a legnehezebb pillanatokat is kisimította.
Három éve élünk együtt. Minden rendben volt. Biztonságos, nyugodt élet.
Minden néhány hónapja fordult rosszra. Egy baleset után Hanna egyik oldala lebénult, azóta ágyban feküdt, minden mozdulatához segítség kellett.
Próbáltam gondoskodni róla. Őszintén. De férfi vagyok, és hónapok óta tartó testi távolság lassan felőrölt. Hanna csak csendben nézett rám fáradt szemekkel, szinte szavak nélkül.
Én meg egyre távolabb kerültem tőle.
Aztán megjelent Trish, a kolléganőm húga: fiatal, csinos, merész. Először csak üzenetváltások voltak. Majd véletlen érintések. Aztán jött egy üzleti út Tagaytayba, és eltört bennem valami.
Hannát otthon hagytam tíz napra. Se telefon, se üzenet. Csak lopott éjszakák, lángoló percek, Trish olcsó illata, ami beivódott az emlékeimbe.
Aztán hazamentem.
Bent minden más volt.
Hanna ott állt a nappaliban, a kanapénak támaszkodva, fekete ruhában, szorosra fogott hajjal.
Állt.
Megbotlottam a látványtól.
- „H-Hanna, te…?”
A hangja halk volt, halványan csipkelődő.
„Az orvosom két hete mondta, hogy megkezdhetem a járást a gyógytornán. Nem szóltam róla. Kíváncsi voltam, te mit teszel.”
Szóhoz sem jutottam.
Hanna az asztal felé nézett. Odapillantottam – ott ült édesanyám, a nővérem és a házvezetőnk.
Az asztalon egy telefon futott: élő közvetítés alatt volt egy rejtett kamerából – ott feküdtem Trish-sel, a hotelszoba lepedői között.
Hanna még valamit mondott, fáradt, de tiszta hangon:
„Azt hittem, ha már számomra minden elveszett, de te még szeretsz, akkor kibírom. Most már látom… a leginkább mozdulatlan ember ebben a házban nem én voltam.”
Térdre rogytam.
De már késő volt.
Néhány héttel később megérkeztek a válópapírok. A ház átkerült Hanna nevére.
Mindent elveszítettem. A becsületem, a lakásomat, a munkámat.
Tíz nap élvezetért cserébe.
Akkor értettem meg igazán: sok nő nem azért csendes, mert gyenge, hanem mert kivár. És amikor mennek, már nem néznek vissza.
FOLYTATÁS: A CSEND UTÁN — MÁSODIK RÉSZ: MINDEN SZÉTHULLIK
Az életem lassan, de biztosan szétesett az elkövetkező hónapokban.
A munkahelyemen gyorsan terjedtek a hírek. A kollégáim már a hátam mögött pletykáltak. Trish is eltűnt, ahogy kipattant a botrány. Állás nélkül maradtam, apró albérletben éltem, olcsó tésztán, egyik jutalékos munkából a másikba bukdácsolva.
Egy délután megálltam egy belvárosi pékség előtt, az illatos friss kenyér miatt. Rég ettem rendes ételt. És akkor megláttam őt.
Hanna.
Az ablak mellett ült, erősnek és boldognak tűnt, mellette egy férfi – fiatalabb, jóképű, magabiztosan fogta Hanna kezét.
Néztem őket.
Aznap este részegre ittam magam.
VÁRATLAN TALÁLKOZÁSOK
Az élet néha akkor ráncigál beléd józanodást, amikor a legkevésbé várod.
Egyik este, mikor épp egy fuvarozó cégnél próbáltam munkát szerezni, egy nő sétált be a recepción.
Leah volt az, Hanna volt gyógytornásza.
Ki akartam kerülni, de kiszúrt.
Nem szidott le. Csak ennyit mondott:
– „Hetek óta nem ettél rendeset, ugye?”
Leültünk, beszélgettünk. Meghallgatott. Nem sajnálatból, hanem őszintén.
„Dindo”, mondta, „te törted szét, ami szép volt az életedben. Ez nem jelenti azt, hogy nem tudsz újat építeni. De választanod kell: keresed tovább az olcsó örömöket, vagy végre szembe nézel magaddal?”
A szavai sokáig visszhangoztak.
VALAMI MÁS KEZDŐDÖTT
A következő hetekben olyat tettem, amit korábban soha.
Nem kerestem új kapcsolatot.
Nem futottam a bűntudat elől.
Elkezdtem terápiára járni. Csendben elkezdtem támogatni Hanna kedvenc alapítványát. Dolgoztam, kerestem a helyem, és apránként próbáltam helyrerázódni.
Egy napon újra elhaladtam a pékség mellett.
Hanna már nem ült ott.
Most viszont nem álltam meg.
Csak elmosolyodtam.
És mentem tovább.
