A férjem, Walter mindig is azt hitte, hogy ő a világ legnagyobb nevettetője. Aztán az egész család előtt hozott kellemetlen helyzetbe. Nagy hiba volt. Ötvennyolc év házasság után pontosan tudtam, hogyan tüntessem el az önelégült mosolyt az arcáról.
Walter ötvennyolc éve próbált humoristává válni.
– Birdie, hallottad a legújabb viccemet?
– Sajnos igen. Abban reménykedtem, hogy előbb vonulsz nyugdíjba, mint én.
– Nyugdíjba? A komédia a hivatásom!
– Akkor miért nem keresett még meg?
Walter összevonta a szemöldökét.
– Te aztán kemény közönség vagy.
– Harmincöt évig tanítottam gyerekeket. Nyolcvanévesen azt hittem, végre magam mögött hagytam az iskolát.
– És?
– Kiderült, hogy a legrosszabb tanítványom nyolcvankét éves, és az ágyamban alszik.
– Legalább kaphatok érte pluszpontot?
– Majd ha megtanulod, mikor kell befogni a szádat.
– Csak irigy vagy a tehetségemre.
– Hát persze. Mindig is arról álmodtam, hogy másokat szórakoztatás címén gyötörjek.
Walter a szemét forgatta.
– Jó, akkor nem viccelek többet. Bajkeverő, hol a kávém?
– Ott, ahová tetted.
– Ez nem segítség.
– Ahogy az sem, hogy betetted a hűtőbe.
Kinyitotta a hűtő ajtaját.
– Nahát, tényleg itt van.
– Kettes az ötből, szívem. Óra után találkozunk.
Ilyen a házasság. Némelyik pár virágot vesz egymásnak, mi inkább beszólásokkal kedveskedünk, és néha eszünkbe jut tejet is venni.
A hálaadás előtti napon azonban Walter túl messzire ment.
Éppen húsz rokonra készítettem a vacsorát, amikor a férjem berontott a konyhába a tizenkét éves unokánkkal, Tommyval.
– Gyere, kölyök, vedd fel! A nagyapád mindjárt internetes híresség lesz!
– Walter, ha megint a jó porcelánnal akarsz zsonglőrködni, legalább a saját tányérjaidat használd.
– Nyugi, Bajkeverő. Ez most tényleg vicces lesz.
– Pont ezt mondtad a nászúti fényképeinkre is.
Tommy követte a nappaliba. Walter előbb a német juhászkutyánkra mutatott.
– Ez a kutya parancsra támad.
Aztán a cane corsónkra bökött.
– Ez akkor támad, ha veszélyt érez.
Végül visszament a konyhába, és egyenesen rám mutatott.
– Ez meg bármikor támad, minden ok nélkül!
Meglegyintettem a konyharuhával.
Walter teátrálisan hátratántorodott.
– Segítség! Saját szemével láthatja mindenki, hogy igazam van!
Még én is nevettem.
– Nagyon mulatságos. Most pedig segíts megpucolni a krumplit.
– Nem tudok. Még lábadozom a támadás után.
– Akkor lábadozás közben pucolj.
Azt hittem, ezzel vége is a jelenetnek.
Egy órával később rezegni kezdett a telefonom. Walter vicce már az egész családhoz eljutott.
A lányunk írt:
Susan ❤️: Anya, sírok a nevetéstől! 😂
A fiunk is hozzászólt:
Michael: Apának pórázt is kellene vennie neked? 🐕
Aztán a családi csevegésbe beszállt Ronald, Walter nyolcvanegy éves legjobb barátja és örök vetélytársa.
Ronald: Vigyek sisakot a hálaadásra? 😂
Úgy tűnt, az egész család benne volt a tréfában. Később még a bridzsklubos barátaim is írtak.
– Walter!
Megjelent az ajtóban, széles mosollyal.
– Igen, drágám?
– Te küldted el mindenkinek azt a videót?
– Nem mindenkinek. Az elnök telefonszáma nincs meg.
Kiderült, hogy a videót a hálaadási meghívó mellé csatolta.
A képaláírás: „Gyertek éhesen, de a szakácshoz csak saját felelősségre közelítsetek!”
– Walter, legalább megkérdezhettél volna.
– Jaj, Birdie, mindenki remekül szórakozik rajta.
– Csakhogy nem mindenkit hasonlítottak egy kutyához.
– Ugyan már, te is nevettél.
– A viccen nevettem, nem azon, hogy a környék látványosságává tettél.
– Túl komolyan veszed.
– Harmincöt év tanítás után sok mindent megtanultam, Walter.
– Például azt, hogy a gyerekek fárasztóak?
– Azt, hogy néhány tanítványnak gyakorlati bemutatóra van szüksége.
Már éppen újabb fejmosásra készültem, amikor jobb ötletem támadt.
Elmosolyodtam.
– Igazad van, szívem. Tényleg vicces volt.
Walter megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Tudtam, hogy értékeled a jó humort.
– Nagyra értékelem, bizony.
Azzal fütyörészve elsétált. Utánanéztem, és azon gondolkodtam, melyik régi baklövését lenne érdemes újra elővenni.
Akadt miből válogatni.
– A csap elromlása nem az én hibám volt! – hajtogatta, miután elárasztotta a fürdőszobát.
– És a horgászverseny?
– Ronald csalt!
– Mégis hogyan?
– A halak politikai elfogultsága miatt!
Ők ketten mindenben versenyeztek. Egyszer még abban is fogadtak, melyikük bírja tovább csendben.
– Walter négy percig, Ronald hatig.
– Nem volt rossz, igaz?
– Mindkettőtökben csalódtam.
A sok nevetséges emlék között ott lapult a tökéletes válasz. Walternek pedig fogalma sem volt róla, hogy még mindig megvan, amire szükségem lehet.
Felmentem az emeletre, és kutatni kezdtem a régi holmijaink között.
Húsz perc múlva Walter benyitott.
– Bajkeverő, mit keresel?
– Valami különlegeset.
– Ékszert?
– Nem.
– Pénzt?
– Sajnos házasok vagyunk.
– A videóm miatt keresel valamit?
– Dehogy. Hálaadási meglepetést készítek.
– Nekem?
– Főleg neked.
Elvigyorodott.
– Végre elismerik a humoromat!
– Ezt is lehet így mondani.
Miután elment, megtaláltam a fényképet. Alatta ott lapult a rózsaszín ruha és a göndör paróka is.
– Égesd el, Birdie! – könyörgött Walter ötven évvel ezelőtt.
– Persze, szívem. Majd egyszer.
Évek óta nem vártam ilyen izgatottan a hálaadást.
Délután háromra megérkezett mind a húsz vendég. Walter máris szórakoztatta őket.
– Ronald! Gyere ide, ezt megint meg kell nézned!
Ronald, aki nyolcvanegy évesen is ugyanolyan versengő kedvű volt, felmutatta a telefonját.
– Már tizenkétszer láttam!
– Akkor figyeld a ritmusérzékemet!
– Én inkább azt láttam, hogy Birdie majdnem kiütötte a fogaidat.
– Fizikai komédia!
Elhaladtam mellettük egy tál áfonyaszósszal.
– Csak beszéljetek tovább, fiúk. Épp azon gondolkodom, melyikőtök kapja a legkisebb szelet pitét.
Ronald rögtön kihúzta magát.
– Birdie, mindig is kitűnő háziasszonynak tartottalak.
– Szép mentés. Hét pont a tízből.
Walter nevetett.
– Látod? Nem tudja megállni.
A lányunk, Linda odahajolt hozzám.
– Anya, tényleg nem bánt a videó?
– Persze, hogy nem, drágám.
– Tényleg?
– Apád jól szórakozik.
Linda figyelmesen nézett rám.
– Jaj, ne.
– Mi az?
– Ezt a mosolyt ismerem.
– Milyen mosolyt?
– Azt, amit gyerekkorunkban vettél elő, mielőtt valakitől elvetted a tévénézés jogát.
– Inkább egyél előételt.
Linda gyorsan odébbállt.
Walter még mindig a videót mesélte, amikor megkértem Tommyt, segítsen behozni a pulykát.
– Nagyi, miért kap a nagypapa ajándékot?
– Mert nagyon szórakoztató volt.
– Tetszeni fog neki?
– Idővel.
Tommy elgondolkodott.
– Ez gyanúsan hangzik.
– Okos fiú vagy.
A már megsült pulyka belsejébe közvetlenül tálalás előtt egy kis lezárt dobozt rejtettem. Amikor Tommy behozta a tálat az ebédlőbe, mindenki megtapsolta.
Walter felállt.
– Gyönyörű lett a pulyka, Bajkeverő!
– Köszönöm. Valami különlegeset is rejt.
– Tölteléket?
– Annál is jobbat.
– Pénzt?
– Nyolcvankét éves vagy, Walter. Találj magadnak egy új hobbit.
A vendégek felnevettek. Walter mellé léptem.
– Hölgyeim és uraim, mivel a férjem a videójával mindenkit megnevettetett, készítettem neki egy kis díjat.
Walter kihúzta magát.
– Díjat? Nekem?
– Természetesen.
Ronald előrehajolt.
– Vigyázz, Walter.
– Máris irigykedsz?
– Még nem tudom, miért kapod.
A pulyka felé intettem.
– Nyúlj csak bele, szívem.
Walter feltűrte az ingujját.
– Ha gyémántgyűrűt találsz benne, Birdie, félreértetted az évfordulónkat.
Benyúlt a pulykába, és kihúzta a dobozt.
– Mi ez?
– Nyisd ki.
Levette a tetejét, és kihajtogatta a benne lévő papírt. A mosolya egy pillanat alatt eltűnt.
Délután először fordult elő, hogy Walternek nem volt semmi mondanivalója.
– Birdie.
– Igen, drágám?
– Honnan került elő ez?
– A családi emlékeink közül.
– Tedd el.
Ronald majdnem áthajolt az asztalon.
– Mi az?
– Semmi! – mordult rá Walter.
Óvatosan elvettem tőle a fényképet.
– Birdie, ötven éve kértelek, hogy ezt tartsd titokban.
– És meg is tettem.
– Akkor tedd el!
– Te megkérdeztél, mielőtt elküldted rólam a videót?
– Az más!
– Tényleg? Ne légy szégyenlős, mindenki kíváncsi.
Felemeltem a képet. Rajta Walter, úgy ötven évvel fiatalabban, rózsaszín ruhában, hatalmas, göndör vörös parókában és egy akkora kézitáskával, amibe akár egy egész hálaadási pulyka is belefért volna.
A fiunk, Robert félrenyelte a vizet.
– Apa! Ez tényleg te vagy?
Susan elkerekedett szemmel nézte a képet.
– Anya, hol találtad ezt?
Tommy felkiáltott:
– Nagypapa!
Walter becsukta a szemét.
– Tudtam, hogy el kellett volna égetnem azt a képet.
A fényképpel azonban még nem ért véget a meglepetés.
– Ronald, hagyd abba a nevetést! – szólt rá Walter.
– Nem bírom! Nézd meg azokat a loknikat!
Megveregettem Walter vállát.
– Drágám, csodásan festesz.
– Birdie, kérlek.
– Micsoda tartás! Micsoda elegancia!
– Elég volt.
Ronald végre levegőhöz jutott.
– A hajad sosem volt a legjobb részed!
Walter felé mutatott.
– Fogd be!
Elmosolyodtam. A legjobb része még csak most következett.
– Szeretnétek megtudni, hogyan került Walterre az a ruha?
Húsz ember kiáltotta egyszerre, hogy igen.
Walter odasúgta:
– Egy szörnyet vettem feleségül.
– Vigyázz, drágám. Én osztom a desszertet.
Walter pontosan tudta, miről fogok beszélni.
– Ötven évvel ezelőtt Walter elveszített egy fogadást Ronald ellen – kezdtem.
– Milyen fogadást? – kérdezte Tommy.
– Már senki sem emlékszik rá.
– Én arra emlékszem, hogy nyertem! – jelentette ki Ronald.
– És mi volt a büntetés? – kérdezte a lányunk.
A fényképre mutattam.
– Egy jótékonysági est. Egy rózsaszín ruha.
– Még fiatal voltam – tiltakozott Walter.
– Harminckét éves voltál – emlékeztettem.
– Pontosan. Szinte gyerek.
– Segítettem neki kiválasztani a ruhát – árultam el.
Ronald az asztalra csapott.
– Az ám!
– Walter ragaszkodott hozzá, hogy ne adjak rá semmi kínosat – folytattam.
– Ez azért érthető kérés volt – dünnyögte.
– Én pedig megtaláltam neki azt a gyönyörű rózsaszín ruhát.
A lányunk a parókára mutatott.
– Azt meg honnan szerezted?
– Az is az enyém volt, egy régi jelmezből.
Walter felnyögött.
– Negyven percig igazgatta a loknikat.
– Mert folyton azt mondogattad, hogy természetellenes a hajvonalad.
– Akkor még volt méltóságom!
– És rúzs a fogadon.
A család hangosan nevetett.
Michael vigyorogva méregette az apját.
– Be kell vallanom, apa, jól állt neked a ruha.
– Szűk volt!
– Ötven éve még nem lehetett az.
– Birdie, volt egy hírnevem!
– Úgy látszik, a kézitáskákhoz is jó érzéked volt.
Walter legnagyobb titka azonban még mindig nem került napvilágra. Egyelőre.
Walter a fényképért nyúlt.
– Nagyszerű. Mindenki nevetett. Most már ehetünk?
– Persze.
Megkönnyebbülten elmosolyodott.
– De előbb még valami, szívem.
A villája félúton megállt a tányérja felé.
– Micsoda?
Ronald arca felderült.
– Birdie, ugye nem arra gondolsz…
Felé fordultam.
– Ronald, miért vigyorogsz? Mit titkolsz?
Walter szeme elkerekedett.
– Ronald, meg ne merd tenni!
Most már én is kíváncsi lettem. A fénykép történetének folytatásáról még sosem hallottam.
Ronald hátradőlt.
– Az a kép nem meséli el az egészet.
Walter rászegezte az ujját.
– Ronald, esküszöm, ha elmondod, mi történt azon az estén…
– Mi történt? – kérdeztem.
Ronald kuncogott.
– Walter egy kicsit túl komolyan vette a büntetést.
– Ronald!
– Aznap este szépségversenyt rendeztek.
A lányunk pislogott.
– Micsoda?
– Jótékonysági jelmezverseny volt, tánccal és közönségszavazással – magyarázta Ronald.
Walter lesütött szemmel bámulta a tányérját.
– Én is beneveztem egy jelmezben – folytatta Ronald. – Amikor apátok meglátott, úgy döntött, nem hagyhatja, hogy én nyerjek.
Walterre néztem.
– Te elindultál egy szépségversenyen?
– Ő is versenyzett!
– Női ruhában voltál!
– Attól még versenyezhettem!
Ronald nevetett.
– Úgy lépett a színpadra, mintha az egész épület az övé lenne.
Walter kihúzta magát.
– Értettem a színpadra lépés módját.
– Puszikat dobált a zsűrinek!
– Közönségkapcsolat.
– Táncolt is!
– Természetes tehetség.
– És nyert!
Csend támadt.
Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni.
– Nagypapa nyert?
– Szépségkirálynő voltál?
Walter megemelte az állát.
– Pontosabban Miss Hálaadás.
Ronald az asztalra csapott.
– Egy szavazattal!
– A győzelem az győzelem.
– Valaki pitével vesztegette meg a zsűrit!
– A vendégszeretet nem megvesztegetés!
Walterre néztem.
– Ötven éven át együtt éltünk, és sosem mondtad el, hogy szépségversenyt nyertél?
– Nem kérdezted.
– Arra nem gondoltam, hogy megkérdezzem, voltál-e valaha szépségkirálynő.
– Egyes eredményeket nem kell külön magyarázni.
– Úgy tűnik, egy hercegnő mellett aludtam.
Walter királysága azonban még nem ért véget.
Ronald felhorkant.
– Ma már nem tudnál legyőzni.
Walter felé fordult.
– Fogadjunk?
– Walter, emlékszel, mi történt legutóbb, amikor fogadtál?
– Legendává váltam.
– Fényképre kerültél.
Ronald felnevetett.
Letettem a poharam.
– Tulajdonképpen van egy javaslatom, uraim.
Walter gyanakodva nézett rám.
– Bajkeverő…
– Miért nem döntitek el rendesen, ki a jobb?
Ronald vigyorogva előrehajolt.
– Visszavágó?
– Pontosan.
Walter megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla.
Ronald összefonta a karját.
– Félsz, hogy elveszíted a koronádat?
– Tőled? Egy krumpliszsákban is megvernélek!
– Akkor bizonyítsd be – vágta rá Ronald.
Walter felém fordult.
– Birdie, ugye nem tartottad meg a ruhát?
– Fent van, ugyanabban a fiókban, mint a paróka.
Walter sóhajtott.
– Jól van. De ezúttal én tartom meg a koronát.
Tíz perccel később már készen is állt a családi szépségverseny.
– Én leszek a műsorvezető, mindenki szavazhat – jelentettem be.
– És én mit veszek fel? – kérdezte Ronald.
A kezébe adtam egy sálat, kalapot és néhány ékszert.
– Csak nehogy elhomályosítsd a királynő ragyogását.
Walter jött ki elsőként a hálószobából. A ruha ötven év alatt jócskán összement.
– Birdie, alig kapok levegőt.
– Ez a divat, drágám.
– Ezt hogy bírják ki a nők?
– Sokkal kevesebb panaszkodással.
Ronald is megjelent mögötte.
– Nahát, ki ez a szépség?
Walter végigmérte.
– Úgy nézel ki, mint egy idősotthon függönye.
– Te meg mint a függönykarnis.
Összecsaptam a tenyerem.
– Versenyzők, álljatok fel!
Az első forduló a kifutózás volt.
Ronald végigvonult az ebédlőn, és a sálját lengette. Aztán rálépett, és majdnem leesett a kalapja.
Walter megtapsolta.
– Milyen kecses mozdulat! Mint amikor egy hűtőszekrény lezuhan a lépcsőn.
– Vigyázz, drágám, te vagy a hűtő bátyja.
Ezután a férjem riszálta a csípőjét, meglóbálta a kézitáskáját, és puszikat dobált az unokáinak.
Tommy majdnem leesett a székről a nevetéstől.
– Nagypapa, te tényleg jó vagy ebben!
– Köszönöm, fiatalember. A tehetség nem jár le.
Remek. Azt terveztem, hogy zavarba hozom, erre ő érezte magát a legjobban.
Nyilván jobb tervre volt szükségem.
– Második forduló! Mondjatok bókot a zsűrinek!
Ronald meghajolt.
– Birdie, te vagy a legszebb nő ebben a teremben.
– Nyolc pont a tízből.
Walter lépett előre.
– A feleségem ötvennyolc éve félelmetesen gyönyörű.
– Hat pont. Azt mondtad, félelmetes.
– Szeretettel értettem!
– A fellebbezést elutasítom.
Ronald elvigyorodott.
– Vesztésre állsz, hercegnő!
– Várd meg a táncot!
Ez hiba volt. Walter egy nagy, látványos fordulatot próbált bemutatni, de a parókája a szemére csúszott.
– Birdie! Nem látok!
– Akkor ne forogj!
Ronald úgy nevetett, hogy hátratántorodott, és a fiunk ölébe huppant.
– Szálljon le rólam! – kiáltotta Michael.
Walter, akinek a szemét teljesen eltakarták a vörös loknik, bejelentette:
– Azt hiszem, nyertem!
Elkaptam a székét, mielőtt nekiment volna a desszertesasztalnak. Szerencsére senki sem tört össze semmit. Hálaadási csoda volt.
Összeszámoltam a szavazatokat.
– Walter egy ponttal nyert!
– Számoljuk újra! – kiáltotta Ronald.
– Köszönöm, köszönöm! – mondta Walter, és meglengette a kézitáskáját.
Ronald összefonta a karját.
– Elcsalták a szavazást.
– Viseld méltósággal a vereséget, Ronald.
– Úgy festesz, mint egy túltömött flamingó.
– Egy győztes flamingó!
Walter a család felé fordult.
– A szépség és a tehetség ismét diadalmaskodott!
Élvezte a tapsot.
– Jól szórakozol? – kérdeztem.
– Nagyon is!
– Akkor lássuk, tudsz-e úgy vicces lenni, hogy közben senkit sem használsz céltáblának.
Felhúztam a szemöldököm.
– Még egy utolsó forduló.
Walter abbahagyta a táskája lengetését.
– Micsoda?
– Ha meg akarod tartani a koronádat, mondanod kell egy viccet.
– Könnyű!
– Úgy, hogy nem gúnyolódsz rajtam, Ronaldon vagy bárki máson.
Walter mosolya lelohadt.
Ronald elvigyorodott.
– Ez érdekes lesz.
Walter körbenézett.
– A kutyákon viccelődhetek?
– Nem.
– A pulykán?
– Azt sem.
– A térdemen?
– Az a tiéd. Rajta.
Walter a tükörképét tanulmányozta.
– Nevetségesen nézek ki?
– Elképesztően – feleltem.
– Remek. Ötvennyolc éve próbálom én hordani a nadrágot ebben a házasságban. Úgy tűnik, ruhában jobban mutatok.
A vendégek kitörtek a nevetésben. Én is úgy nevettem, hogy könny csordult a szemembe.
– Tíz pont, Walter.
Meghajolt, aztán rám kacsintott.
– Látod, Bajkeverő? Tudok úgy is nevetést csalni az emberek arcára, hogy közben nem téged figurázlak ki.
– Ötvennyolc év után végre megtanultál valamit.
– Akkor átmentem?
– Ne siess. Házi feladatod is lesz.
Később, miközben mindenki a pitét támadta, Walter megkeresett a konyhában.
– Bajkeverő?
– Igen, felség?
– Ugye tényleg zavart a videó?
– Igen.
– Azt hittem, nevettél rajta.
– Nevettem. Aztán megtudtam, hogy mindenkinek elküldted.
Walter bólintott.
– Meg kellett volna kérdeznem.
– Meg bizony.
– Sajnálom.
Megérintettem a karját.
– Én pedig nem kérdeztem meg, mielőtt megmutattam mindenkinek azt a fényképet.
Walter felvonta a szemöldökét.
– Vagyis mindketten átléptünk egy határt?
– Úgy tűnik. De csak egyikünk nézett ki közben ilyen jól.
Felnevetett, aztán puszit adott az arcomra.
– Legközelebb megkérdezlek, mielőtt megosztok rólad valamit.
– Én pedig megkérdezlek, mielőtt megszervezem a megalázásodat.
– Megegyeztünk.
Aztán benézett az ebédlőbe.
– Azért lenyűgöző voltam, ugye?
– A cipzárod az életéért küzdött.
– Az irigység nem áll jól, Birdie.
A kezébe nyomtam egy tányér pitét.
– Menj, etesd meg a királyi alattvalóidat.

