Vannak ígéretek, amelyekre egy egész életen át várni kell. Az én középiskolai szerelmem is ilyen volt. Amikor azt hittem, végre boldog véget ér a történetünk, minden darabokra hullott körülöttem.
A városban lassan teltek a reggelek. Howard, a férjem halála után éppen erre a csendre volt szükségem.
A templomi sütivásárok és a szerdai élelmiszerosztás lefoglaltak. Esténként pedig megelégedtem azzal, hogy a ház csendje társaságot adott.
Egy áprilisi szombaton citromos szeleteket pakoltam ki a First Methodist hosszú, összecsukható asztalára, amikor valaki úgy mondta ki a nevemet, mintha még mindig hozzá tartoznék.
– Eleanor.
Megfordultam, és Garrett állt ott. Ötvenhárom év telt el, de a féloldalas mosolya ugyanolyan volt, mint amikor 1972-ben megcsókolt a lelátó mögött.
Akkor azt ígérte:
– Egyszer gyémántgyűrűt veszek neked, Eleanor.
– Még mindig ugyanúgy hordod a hajad – mondta a sütivásáron.
– Te pedig még mindig túl szépen beszélsz – feleltem.
Nevettünk, míg könnybe nem lábadt a szemünk. Mindezt a brownie-k és a jeges tea mellett. Wells tiszteletes úgy tett, mintha nem venne észre minket, a kórusból Marlene viszont mindent látott. Tudtam, hogy vasárnap alaposan kikérdez majd.
Garrett megkérdezte, meghívhat-e egy kávéra. Azt mondtam, talán egy szelet pitére is rávehet, ha igazán nagylelkű kedvében van.
A vásár végéig maradt, aztán kifizette a kávét és a pitét is. Utána kikísért az autómhoz, mintha még mindig 1972 lenne. Akkoriban azonban az élet másfelé sodort minket.
Ezután minden kedden ugyanabban az étteremben találkoztunk.
Garrett mesélt néhai feleségéről, Patriciáról, aki már közel tíz éve meghalt, és felnőtt gyerekeiről, Margaretről és Danielről, akik a közelben éltek, és minden vasárnap felhívták. Én Howardról beszéltem, a hosszú, szép éveinkről, majd azokról az esztendőkről, amikor egyre több lett köztünk a csend.
– Sokat gondoltam rád – mondta egy délután, miközben cukrot kevert a kávéjába.
– Ötvenhárom év hallgatás után ezt elég furcsa hallani – feleltem.
– Közbeszólt az élet.
– Az élet mindig közbeszól.
Fél évvel később Garrett a tornácomon kérte meg a kezem. Gyűrűje még nem volt, de azt mondta, már dolgozik azon, hogy teljesítse a régi ígéretét.
– Igen! – vágtam rá.
Nem a kastélyáért vagy a pénzéért mondtam igent, amiről biztos voltam benne, hogy a gyerekei suttogva beszélnek majd. Azért fogadtam el a lánykérést, mert még mindig szerettem azt a fiút, aki egyszer hazakísért az esőben.
Az eljegyzési vacsorát Garrett kastélyában tartottuk. Akkor találkoztam először személyesen a gyerekeivel.
Margaret átölelt, de a mozdulatából hiányzott a melegség. Daniel úgy fogott velem kezet, mintha valamilyen vállalkozóval találkozna.
– Végre személyesen is megismerhetem – mondta leendő mostohalányom feszes mosollyal.
– Édesapja sokat mesélt magukról – feleltem.
Később, amikor a mosdó felé indultam, meghallottam Garrett halk hangját a folyosóról.
– Margaret, semmin sem változtatok. Ezt már megbeszéltük.
– Apa, kérlek, gondold át még egyszer!
Mielőtt észrevehettek volna, visszaléptem. Garrett felbukkanása óta most először merült fel bennem, hogy talán nem tudom, mibe keveredtem.
Az első reggelen, amikor Garrett feleségeként ébredtem a házában, arra számítottam, hogy úgy érzem majd magam, mint egy vendég, aki túl sokáig maradt. Ehelyett a férjem porceláncsészében hozta be nekem a kávét, majd megcsókolta a fejem búbját, mintha évek óta ezt tenné.
– Ne vigyorogj ennyire, még kiöntöd – mondtam.
– Hadd örüljek, Eleanor. Olyan sokáig vártam erre!
Margaret azon a vasárnapon egy tál rakott étellel érkezett. Az arca olyan hideg volt, mint a téli idő. Daniel két lépéssel mögötte jött, zsebre dugott kézzel.
– Anya mindig így terítette meg az asztalt – jegyezte meg Margaret, miközben a vászonfutót nézte. – Patricia. Ha esetleg elfelejtetted volna a nevét.
– Nem ismertem az édesanyádat, drágám. De levehetem az asztalról a futót, ha zavar.
– Engem ebben a házban minden zavar – vágta rá.
Garrett az ajtóból szólt közbe.
– Margaret, elég legyen.
A lány csak szűk mosolyt villantott, de nem kért bocsánatot. Daniel még csak rám sem nézett.
A megjegyzések ezután hétről hétre folytatódtak. Margaret egyszer túl kihívónak nevezte a ruhámat egy korombeli nőhöz, máskor pedig megkérdezte, dolgoztam-e valaha „rendes munkahelyen”. Egy vacsoránál még azt is tudni akarta, pontosan milyen örökségre számítok.
– Margaret – mondta Garrett halkan –, Eleanor nem téma. Ő a feleségem.
– Ő a te hibád!
A férjem letette a villáját. Ilyen kemény arckifejezést még sosem láttam rajta.
– A saját házamban nem beszélhetsz így vele!
Később a folyosón Margaret azt sziszegte, hogy „anya emlékéről” és „arról a papírról, amit megígértél”. Garrett alacsony, nyugodt hangon válaszolt, de nem értettem, mit mondott. Felmentem az emeletre, és úgy tettem, mintha semmit sem hallottam volna.
Abban a hónapban néhányszor észrevettem, hogy Garrett a dolgozószobájában telefonál. Az ajtót csak résnyire csukta be, és egy Whitfield nevű emberrel beszélt. Iratok hevertek az asztalán, egy bőrmappát pedig mindig elrakott, amikor beléptem.
– Csak régi papírokat rendezgetek – mondta. – Nincs miért aggódnod.
– Nem aggódom. Csak kíváncsi vagyok.
Nevetett, aztán az ölébe húzott, mintha még mindig húszévesek lennénk.
– Eleanor, ezeket az ügyeket régen elintéztem. Most csak ellenőrzöm, hogy minden rendben legyen. Mindig biztonságban leszel, bármit gondoljon is a két gyerekem.
Nem kérdeztem meg, mire céloz. Pedig kellett volna.
A hónapok mégis meleg, békés hangulatban teltek. A télből lassan tavasz lett, én pedig elhittem, hogy a hálószoba ajtaján kívüli vihar sosem ér el hozzánk.
Egy keddi reggelen történt. Garrett kitöltötte a kávéját, a napilapért nyúlt, aztán a mellkasához kapott. Meglepve nézett rám, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami fontos. Aztán meghalt. Szívroham vitte el.
A temetésen a szél a fekete ruhám alá is befújt. Margaret a nyitott sír túloldalán állt, száraz szemmel. Úgy nézett rám, mintha foltot látnának a tiszta vásznon.
Alig tíz perccel azután, hogy visszaértünk a házba, Margaret egy összetűzött papírköteggel a kezében talált rám a nappaliban.
– Menj el! – mondta, és felém rázta az iratokat. – A ház már azelőtt a családi vagyonkezelői alapítvány tulajdonában volt, hogy te betetted ide a lábad. Apa aláírta a papírokat. A neved sehol sem szerepel. Elég sokáig gyaláztad anyánk emlékét!
Daniel közben behozta a régi barna bőröndömet, amellyel az előző télen költöztem oda. Szó nélkül letette elém.
– Kérlek – suttogtam. – Legalább hadd vigyem el a fényképét. Azt, amelyiken horgászik.
– Nem – felelte Margaret. – Ebben a házban semmi sem a tiéd. A papírok egyértelműek.
Danielre néztem, de lesütötte a szemét.
Így hát felvettem a bőröndöt, és abban a fekete ruhában léptem ki az ajtón, amelyben eltemettem a férjemet. A húgom régi lakókocsiján kívül nem volt hová mennem.
Ruth lakókocsija egy kavicsos út végén állt. Felhúztam a bőröndöt a megvetemedett lépcsőn, majd sokáig csak álltam a konyhában, és hallgattam a csöpögő csapot. A húgom négy éve halt meg, de a konyharuhái még mindig a sütő fogantyúján lógtak.
Ruth rám hagyta a lakókocsit, amikor meghalt. Azóta is fizettem a telekbérletet, megszokásból, mert eszembe sem jutott, hogy egyszer szükségem lesz rá.
Az első éjszakák voltak a legnehezebbek. Abban a háziköntösben aludtam, amelyet Garrett vett nekem. Még halványan éreztem rajta az arcszesze illatát. Úgy sírtam, ahogy Howard halála óta egyszer sem.
A harmadik reggelen felhívtam a kastélyt. Margaret vette fel.
– Én vagyok, Eleanor. Kérlek, csak a kandallópárkányon álló fényképet szeretném, azt, amelyiken Garrett horgászik. Kifizetem a postaköltséget.
– Ne telefonálj ide többé! – mondta.
Mielőtt levegőt vehettem volna, letette.
Két nappal később futár kopogott a lakókocsi ajtaján. Daniel levélpapírján érkezett egy vékony boríték. A levélben azt írták, ne keressem többé a családot, és ne próbáljam megtámadni az ügyintézést. Garrett az utolsó hónapjaiban zavart volt, állították, és nem tűrnek semmiféle beavatkozást.
Kétszer is elolvastam a levelet, aztán összehajtottam, és a fiókba tettem. Nem válaszoltam. Nem volt erőm vitatkozni, ráadásul abban sem voltam biztos, hogy van hozzá jogom.
Aznap vasárnap Joyce, a szomszédom, egy tonhalas rakott étellel állított be.
– Hallottam, hogy új lakó érkezett – mondta, és letette az ételt a pultra, mintha évek óta ismernénk egymást. – Nem kérdezek semmit, amíg nem szeretnéd elmondani.
– Köszönöm – feleltem.
– Walter 2009-ben halt meg. Az első hónapban még arról is megfeledkeztem, hogy ennem kell. Ezért nem kérdezem meg, éhes vagy-e. Csak itt hagyom neked.
Majdnem elsírtam magam a rakott étel fölött. Végül sikerült visszatartanom a könnyeimet, de épphogy.
A közeli kis vidéki templomba kezdtem járni szerdánként. Ott senki sem tudta, ki volt Garrett. Csak annyit tudtak rólam, hogy altot énekelek, és amikor rám kerül a sor, egy font tortát hozok.
Lassan már nem vártam, hogy megcsörrenjen a telefon. Azt sem gyakoroltam többé, mit mondanék Margaretnek, ha egyszer bocsánatot kérne. Elhittem, hogy a csend lesz a történetem vége, és megpróbáltam beletörődni.
A férjem temetése után pontosan két héttel lepedőket csipeszeltem a lakókocsi mögötti szárítókötélre. Meghallottam, ahogy autó közeledik a kavicsos úton.
A számban még ott volt a ruhacsipesz, amikor megfordultam. Joyce-ra vagy talán a gázszállítóra számítottam. Ehelyett egy fekete limuzin állt meg a postaládám mellett. Olyan hosszú volt és olyan idegen a helyen, mint egy zongora a kukoricaföld közepén.
Először a sofőr szállt ki, aztán egy magas, szürke öltönyös férfi, kezében bőrmappával és lezárt, krémszínű borítékkal.
– Eleanor? – kérdezte kedvesen, miközben átvágott a foltos füvön. – Whitfield vagyok, a férje ügyvédje.
Kiesett a ruhacsipesz a számból.
– Garrett azt kérte, hogy csak a halála után keressem meg – mondta. – Azt akarta, hogy előbb tisztán lássa, milyenek a gyerekei. Egy ideig tartott, mire a templomán keresztül megtaláltam ezt a címet. Szigorúan meghagyta, hogy személyesen adjam át önnek, amit megérdemel.
Whitfield a kezembe adta a borítékot. Garrett kézírásával az én nevem állt rajta.
Annyira remegett a kezem, hogy háromszor is nekifutottam, mire fel tudtam bontani.
Elolvastam az első sort.
A térdem megrogyott, és a földre estem. Fölöttem a szél tovább rángatta a lepedőket, mintha a világon semmi sem változott volna meg.
Odabent Whitfield letette a levelet a konyhaasztalra, aztán megvárta, míg összeszedem magam.
– Garrett hat hónappal a halála előtt írta ezt – mondta. – Pontosan tudta, mit fognak tenni, Eleanor.
Remegő kézzel olvastam tovább. Garrett a kastélyt és az összes látható vagyont a gyerekeire hagyta, pontosan úgy, ahogy azok várták.
Évekkel korábban azonban, még azelőtt, hogy Margaret a végrendelet átírására próbálta volna rávenni, létrehozott egy külön vagyonkezelői alapot.
– Egy tóparti ház, élete végéig járó jövedelem, és ez – magyarázta Whitfield.
Egy kis fadobozt tett az asztalra. Kinyitottam, és a szám elé kaptam a kezem.
Benne volt minden fénykép Garrett-ről, amelyet a gyerekei nem voltak hajlandók nekem adni. Ott feküdt az 1972-es osztálygyűrűje, mellette pedig egy gyémántgyűrű. A belső oldalába ezt vésték:
„Eleanoré, akinek a lelátó mögött ígértem.”
– Garrett nem akarta, hogy nyilvános per legyen belőle, és hogy Patricia emlékét is meghurcolják a bíróságon – mondta Whitfield. – Ezért már korábban gondoskodott róla, hogy a gyerekei ne foszthassák meg önt attól, ami jár.
Csendben sírtam. Garrett már előre gondoskodott rólam, miközben bezárultak előttem az ajtók, megtagadták tőlem a fényképet, és a lábam elé tették a bőröndömet.
Két hónappal később beköltöztem a tóparti házba.
Először Margaret írt, aztán Daniel. Egyetlen rövid üzenetet küldtem vissza:
„Nem haragszom. Békét kívánok nektek. Kérlek, ne írjatok többé.”
Joyce a legtöbb vasárnap kijött hozzám kávéval és történetekkel. Paradicsomot, levendulát és egy kis fehér rózsabokrot ültettem a tornác mellé.
A gyémántgyűrűt minden egyes nap viseltem.
Néha kiültem a stégre, és arra a fiúra gondoltam 1972-ből, aki bőrig ázva kísért haza egy lányt, miközben a szívében őrizte az ígéretét.
Garrett ötvenhárom év késéssel váltotta be a szavát, de a szeretete nem késett el. A méltóságomat pedig senki sem veheti el tőlem azzal, hogy egy bőröndöt tesz a lábam elé.
