78 évesen azt hittem, végre olyan férfira találtam, aki nem ítélkezik az arcszőrzetem miatt. Arthur szépnek nevezte a bajuszomat, és smink nélküli, közeli fotókat kért rólam. Romantikusnak tűnt a dolog, de amikor nála vacsoráztam, a házvezetőnője félrehívott.
– Hölgyem, menjen el innen, mielőtt visszajön – súgta.
Amikor Arthur először kért smink nélküli fényképet az arcomról, romantikus gesztusnak gondoltam.
Negyedszerre már elbizonytalanodtam.
– Már megint egy fotó? – kérdeztem tréfásan telefonon.
– Kérlek, Holly. Szeretem látni az igazi arcodat.
Nevettem.
– Arthur, már háromszor láttál.
– Az még közel sem elég.
78 évesen nem voltam hozzászokva, hogy egy férfi fényképet kérjen az arcomról, főleg a felső ajkamról.
Húszas éveimben sötétedett meg annyira a szőrzet, hogy már bajusznak látszott. Idegenek néha megbámultak, aztán észbe kaptak. Én pedig több mint ötven éven át próbáltam elrejteni.
Fájt, hogy sokan előbb vették észre a bajuszomat, mint engem.
Néhai férjem, Walter sosem panaszkodott miatta. Reggelente akkor is megcsókolt, ha borotválkoztam, és akkor is, ha nem.
Egyszer azért nem akartam elmenni egy esküvőre, mert különösen sötétnek láttam a szőrzetet a felső ajkamon. Walter elém hozta a kabátomat.
– Holly, azért hívtak meg, mert szeretnek. Senki sem rúzsbemutatóra szerződtetett.
Végül elmentem, bár előtte hatszor ellenőriztem magam a tükörben.
Walter kilenc éve meghalt. Utána már nemigen gondoltam a szerelemre. A magányt elviseltem, de attól féltem, hogy egy másik férfi alaposan szemügyre vesz, majd eldönti, elfogadható-e az arcom.
Aztán az unokám regisztrált egy társkeresőre.
– Nagyi, neked is jár a társaság.
Nevetve feltöltötte a fényképemet, három nappal később pedig megjelent Arthur adatlapja. Nyolcvanéves özvegyember volt. Első üzenetében azt kérdezte, hogy a keresztrejtvényt inkább tollal vagy ceruzával töltöm-e ki.
– Tollal – válaszoltam. – Elég idős vagyok ahhoz, hogy veszélyesen éljek.
– Akkor jól kijövünk majd – írta.
Minden este üzengettünk. Emlékezett rá, hogy rózsákat nevelek, és arról is kérdezett, hogyan boldogul az unokám az új munkahelyén.
Amikor szóba hoztam a bajuszomat, visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát. Ezt írta:
„Kérlek, soha ne borotváld le. Pont úgy vagy szép, ahogy vagy.”
Háromszor is elolvastam, aztán sírni kezdtem. Nem azért, mert Walter ne szeretett volna. Hanem mert olyan sokáig nem hittem el, hogy szerethető vagyok úgy, ahogy vagyok.
Arthur az első randinkra elhozta a kedvenc citromos süteményemet. Amikor észrevettem, hogy az arcomat nézi, ösztönösen a felső ajkamhoz nyúltam.
– Nem kell ezt csinálnod mellettem, kedvesem – mondta.
Leengedtem a kezem.
A második randinkon lefényképezett egy rózsabokor mellett. Aznap este újabb, smink nélküli fotót kért, én pedig küldtem neki egyet.
A harmadik találkozásunkkor arról érdeklődött, mindig ugyanabban a városban éltem-e.
– Nem. Gyerekkoromban sokat költöztünk – feleltem.
Érdeklődőnek tűnt, talán egy kicsit túlságosan is.
Néhány nappal később meghívott vacsorára. Azt mondta, a házvezetőnője, Helen készíti majd az ételt. Mielőtt letettük volna a telefont, ismét fényképet kért.
– Ha így folytatod, hamarosan elég képed lesz egy múzeum megnyitásához!
– Csak az arcodról kérek, drágám. Smink nélkül.
Elhallgattam.
– Miért érdekel ennyire?
– Mert gyönyörű vagy természetesen is.
Szerettem volna elhinni, hogy ennyi az egész, ezért elküldtem neki a képet. Aznap este mégis feltűnt valami furcsa. Arthur soha nem kért fotót a kertemről vagy a házamról. Csak rólam.
A házában régi könyvespolcok álltak, a falakon pedig egy nő fényképei lógtak, akit a néhai feleségének gondoltam. Arthur rózsaszín rózsával várt.
– Annak a hölgynek, aki nálam is szebb rózsákat nevel – mondta.
– A hízelgés mindig célba ér.
Mosolygott, majd hosszasan az arcomat nézte. Észrevettem, és megint a felső ajkamhoz nyúltam.
– Gyere be, Holly.
A nappaliba vezetett. Ekkor egy nő lépett ki a folyosóról, két kristálypohárral a kezében.
– Ő Helen – mutatta be Arthur.
Helen rám nézett. Az egyik pohár kicsúszott a kezéből, majd a másik is a padlóra zuhant. Mindkettő összetört.
– Jaj, ne! – kiáltottam.
Helen mozdulatlanul állt, és csak engem nézett.
– Jól van? – kérdeztem.
– Holly? – suttogta döbbenten.
Pislogtam.
– Igen?
Arthur elém lépett.
– Helen, kérlek, szedd össze az üvegszilánkokat.
Helen ránézett.
– Arthur…
– Most, kérlek.
A hangja határozottabb volt, mint korábban bármikor. Helen lehajolt a szilánkokért, én pedig segíteni akartam neki.
– Ne, asszonyom, kérem – szólt rám gyorsan.
Arthur az étkező felé terelt.
– Nehéz hete volt – mondta.
Hátranéztem. Helen még mindig engem figyelt, és az volt az érzésem, hogy olyasvalakit ismert fel bennem, akinek nem kellett volna ott lennie.
Vacsora közben Arthur a gyerekkoromról, majd a szüleimről kérdezett. Azt is tudni akarta, volt-e valaha nővérem vagy húgom.
– Nem. Miért kérdezed?
– Csak kíváncsi vagyok.
Letettem a poharamat.
– Ma este sokat kérdezel a családomról.
– Szeretnélek jobban megismerni, drágám – felelte mosolyogva.
Próbáltam elengedni a gyanúmat, aztán feltette a kérdést, amitől megállt a villa a kezemben.
– Anyukád 1965-ben Chicagóban élt?
Mereven néztem rá.
– Ezt honnan tudod?
Arthur a boráért nyúlt.
– Csak találgattam.
– Ez túl pontos találgatás. Azt sem mondtam, hogy Chicagóban laktunk.
Elhalványult a mosolya. Először fordult meg a fejemben, hogy talán nem véletlenül találkoztunk.
Mielőtt tovább kérdezhettem volna, megszólalt a telefonja. Ránézett a kijelzőre.
– Ezt fel kell vennem. Mindjárt jövök.
Kiment az étkezőből, én pedig egyedül maradtam a félig elfogyasztott vacsorámmal. Valahol a folyosón becsukódott egy ajtó, majd sietős lépteket hallottam.
Helen jelent meg. Nem hozott semmit.
– Asszonyom, menjen el – súgta. – Mielőtt visszajön.
– Micsoda?
– Kérem. Tudnia kell valamit.
A válla fölött hátrapillantott, majd megfogta a kezem, és a folyosó felé vezetett.
– Arthur évek óta keresi magát – mondta.
– Miért?
Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt mögöttünk Arthur.
– Helen, mit csinálsz?
A folyosó végén állt. Helen nem engedte el a kezemet.
– Elmondom neki.
– Nem így akartam.
– Akkor hogyan? Három randitok és egy egész vacsora volt rá.
Hol Arthurra, hol Helenre néztem.
– Valaki most már magyarázza el, mi történik!
Arthur lassan közelebb lépett.
– Holly, kérlek, ne ijedj meg.
– Ez nem túl megnyugtató.
Megállt. Helen felém fordult.
– Van valami a dolgozószobában, amit látnia kell.
– Holly… – szólalt meg Arthur, most már nyugtalanul.
– Nem. Mutassa meg.
A dolgozószoba régi papír és bútorfényesítő illatát árasztotta. Az íróasztalon egy kis kartondoboz állt. Arthur úgy nézett rá, mintha abban reménykedett volna, hogy sosem veszem észre.
Helen kinyitotta. Megsárgult borítékok, újságkivágások és fényképek feküdtek benne. Kiemelt egy képet a védőtasakjából, majd a kezembe adta.
A fényképen egy tizenéves lány ült egy erős lámpa alatt. A haját hátrafogták, a kezét az ölében kulcsolta össze. Felismertem, mielőtt még az eszembe jutott volna, milyen ruhát visel.
Én voltam, 17 évesen, Chicagóban.
Leültem, és végighúztam a hüvelykujjamat a kép kopott szélén. Anyám vitt el egy áruház szépségtanácsadására. Ott egy nő azt ígérte, segítenek „nőiesebbé” tenni az arcomat.
Emlékeztem a púderre, a fiatal alkalmazottra a kamera mellett, és a felnőttekre, akik úgy beszéltek a felső ajkamról, mintha ott sem lennék.
„Ennyi szőrt nehéz lesz eltüntetni.”
„Rendszeres kezelésre lesz szüksége.”
„A lányok ebben a korban nagyon érzékenyek.”
A kezemet néztem, amíg véget nem ért a tanácsadás, aztán a mosdóban sírtam. Sokáig próbáltam elfelejteni azt a délutánt.
Felnéztem Arthurra.
– Honnan van ez a fénykép?
Leült velem szemben.
– Annál a cégnél dolgoztam, amelyik ezeket a tanácsadási fotókat készítette.
– Te voltál az?
– Igen. Tizenkilenc éves voltam, ez volt az egyik első munkahelyem.
Újra a fényképre néztem. A fiatal alkalmazottra, a kamerára, arra a fiúra, aki nem mert a szemembe nézni.
– Ott voltál.
Bólintott.
– Igen.
– Emlékszem, megkérdeztem, szörnyen nézek-e ki.
Arthur lehunyta a szemét.
– Emlékszem. És nem válaszoltam.
A csendje máig tisztán élt bennem. A tanácsadó kinevetett, és azt mondta: „Hát, ezért vagyunk itt.” Én pedig arra vágytam, hogy valaki állítsa le. Senki sem tette.
– Miért tartottad meg ezt a képet?
Arthur összedörzsölte a kezét.
– Évekkel később egy régi kollégám talált egy dobozt, amikor kipakolt egy raktárhelyiséget. Olyan fényképek és tanácsadói lapok voltak benne, amelyeket már régen meg kellett volna semmisíteni. A nevedet a kép hátuljára írták. Amikor megláttam, eszembe jutott az a nap, és elkértem.
Megfordítottam a fényképet. A nevem halványkék tintával szerepelt rajta. Arthur évtizedeken át megőrizte azt a délutánt, miközben én ugyanennyi ideig igyekeztem elfelejteni.
– El kellett volna mondanom, hogy nálam van. Azt is meg kellett volna kérdeznem, vissza akarod-e kapni – mondta.
Egy megsárgult kártyára mutatott, amelyen anyám neve és a chicagói címünk állt.
– Felismertem a tanácsadást, amikor újra megláttam a nevedet. Emlékeztem rád.
– Hatvanegy évig emlékeztél rám?
– Nem gondoltam rád minden nap. De azt sosem felejtettem el, mi történt.
Figyelmesen néztem az arcát.
– Hogy találtál meg?
– A teljes neved és anyukádé is szerepelt a tanácsadói lapon. Időnként kerestelek, de nem találtam senkit, akiről biztosan tudtam volna, hogy te vagy.
A fénykép felé pillantott.
– A feleségem halála után újra próbálkoztam. Találtam rólad egy régi közösségi hírlevelet az interneten. Írtak benne az unokádról és a rózsáidról. Hónapokkal később megláttam egy társkereső profilt, amelyen ugyanez a név és néhány ismerős részlet szerepelt. Arra gondoltam, talán te vagy az. Ezért kérdeztem annyit a gyerekkorodról.
Letettem a fényképet, nehogy a kezemben meggyűrődjön.
– Tehát nem véletlenül találtál rám.
– Nem.
A dobozban lévő képekre, majd Arthurra néztem.
– Miért kerestél?
– A feleségem sokat szenvedett a külseje miatt. Mesélt róla, milyen kegyetlenek voltak a szépségápolási hirdetések, amikor fiatal volt. A halála után egyre többet gondoltam arra, milyen munkát végeztem, és mikor nem szólaltam fel.
Végigsimított a tanácsadói lap felkunkorodott sarkán.
– Ezért döntöttél úgy, hogy megkeresel?
– Bocsánatot akartam kérni. Először azt gondoltam, rögtön elmondom. Aztán élveztem, hogy beszélgetünk, és féltem, hogy többé szóba sem állsz velem.
– Úgyhogy inkább randizni kezdtél velem?
Elvörösödött.
– Nem akartalak megbántani.
– Arthur, fényképeket kértél az arcomról.
– Azt hittem, egyre jobban elfogadod magad.
– Ezt nem neked kellett volna eldöntened.
Arthur lesütötte a szemét. Helen csendben állt az ajtó mellett.
– Ma délután láttam, hogy elővette a dobozt – szólalt meg. – Begyakorolta, mit fog mondani neked. Figyelmeztettem, hogy kegyetlen dolog lenne így eléd állítani a fényképeket.
Arthur ránézett.
– El akartam mondani.
– Három randitok volt rá – felelte Helen.
Visszafordultam Arthurhoz.
– Azért kérted azokat a fényképeket, hogy biztos legyél benne, én vagyok az a lány a képen?
– Eleinte igen.
– És később?
Nagyot nyelt.
– Megszerettem, amikor boldognak láttalak. Azt hittem, talán jóvátehetek valamit abból, ami történt.
A 17 éves lányt néztem a fényképen, akinek azt mondták, hogy változtatnia kell az arcán. Aztán arra a férfira pillantottam, aki hatvanegy évvel később azt kérte, ne változtassak rajta.
– Elmondhattad volna az igazat.
– Tudom.
– Hagytad, hogy azt higgyem, úgy szereted a külsőmet, hogy közben semmit sem tudok a közös múltunkról.
– Tényleg szépnek látlak, Holly.
Felálltam.
– Akkor bízhattál volna bennem annyira, hogy elmondd, miért ismerős az arcom.
Arthur is felállt.
– Kérlek. Csak esélyt akartam, hogy helyrehozzam.
– Megvolt rá az esélyed. Már az első randinkon őszintének kellett volna lenned.
A fényképért nyúlt, én pedig elhúztam előle.
– Ne.
Leengedte a kezét.
Helen közelebb lépett.
– Hívjak önnek egy autót?
– Igen, kérem.
Arthur az íróasztala mellett maradt, egyik kezét a kartondobozra téve.
– Holly, sajnálom.
Nem válaszoltam. Nem azért, mert büntetni akartam, hanem mert még nem tudtam, hogy a hatvanegy évvel korábbi tetteiért kér-e bocsánatot, vagy azért, amit most velem tett.
A fényképet az íróasztalra tettem, majd Helennel együtt elindultam.
Arthur levele négy nappal később érkezett meg. Bocsánatot kért a szalonban történtekért, a fényképekért és azért, hogy eltitkolta a közös múltunkat. Nem kérte, hogy bocsássak meg neki.
A borítékban ott volt a fénykép, amelyet az íróasztalán hagytam, valamint a tanácsadói lap anyám nevével. Sokáig néztem.
Aztán eszembe jutott valami, amit már elfelejtettem. A lány a lámpa alatt nem volt csúnya. Csak félt, és senki sem vigasztalta meg.
Az unokám sírva talált rám.
– Nagyi?
A kezébe adtam a fényképet.
– Ez én vagyok tizenhét évesen.
Tanulmányozta a képet.
– Gyönyörű szemed volt.
A ruhám ujjával letöröltem az arcomat.
– Walter is mindig ezt mondta.
Az unokám megszorította a vállamat. Ezúttal nem fordítottam meg a fényképet.
Egy héttel később felhívtam Arthurt.
– Gondoltál valaha arra, mi történt velem a tanácsadás után?
– Csak évekkel később – felelte őszintén.
– Évtizedeken át próbáltam megváltoztatni valamit, amivel semmi baj nem volt.
– Sajnálom, Holly.
– Elhiszem. De nem tudom, képes leszek-e újra megbízni benned.
– Megértem.
Abban maradtunk, hogy egyelőre nem folytatjuk a kapcsolatot.
Aznap este a szalonban készült fénykép mellé tettem egyet, amelyet az unokám készített rólam. Az új képen nevettem, a bajuszom pedig jól látszott.
A két arcomat néztem egymás mellett, hatvanegy év különbséggel. Nem nyúltam a sminkemért. Inkább megigazítottam a két képkeretet a polcon, aztán kimentem a konyhába teát főzni.
