Azt hittem, a férjem dühös lesz, amikor megtudja, mit mondott a lányunk első barátja. Daniel azonban csak annyit tett, hogy vacsorára hívta a fiút. Nem értettem, mi jár a fejében, főleg, amikor úgy fogadta Tylert, mintha semmi különös nem történt volna. Vajon mit akart elérni ezzel?
A fürdőszobában találtam rá Emmára. A kád szélén ült, kezében egy borotvával.
– Emma, kicsim, mit csinálsz?
Gyorsan leengedte a kezét, de láttam, hogy sírt.
– Anya, normális, ha egy lánynak ilyen szőrös a karja?
– Persze, hogy normális. Miért kérdezed?
Emma a hüvelykujjával végigsimított az alkarján.
– Tyler azt mondta, olyan, mint egy fiúé.
Csak néztem rá.
– Azt mondta, le kéne borotválnom, mert az iskolában ciki neki, amikor kézen fogva sétálunk.
Legszívesebben azonnal felhívtam volna Tyler anyját, de Emma elkapta a csuklómat.
– Kérlek, anya, ne szólj neki.
– Emma, Tylernek nem lett volna szabad ilyet mondania.
– Tudom. Csak ne csinálj belőle még nagyobb ügyet.
– Miért rontanám el?
Emma szeme ismét megtelt könnyel.
– Nem akarom, hogy szakítson velem.
Ez jobban fájt, mint bármi, amit Tyler mondott.
Emma tizenöt éves volt, Tyler pedig az első barátja. Körülbelül két hónapja jártak együtt, és egészen addig a péntekig a férjemmel mindketten kedveltük a fiút.
Tyler udvarias volt, mindig rendesen köszönt, és egyszer még Danielnek is segített bevásárlás után bevinni a szatyrokat.
Most pedig a lányom azon gondolkodott, hogy leborotválja a karját, mert a fiú szégyellt vele kézen fogva sétálni.
Finoman elvettem Emmától a borotvát, és letettem a mosdó mellé.
– Korábban is szeretted volna leborotválni a karodat?
Megrázta a fejét.
– Akkor nem kell elkezdened.
– De mi van, ha undorítónak talál?
– Emma, semmi baj nincs a karoddal.
Bólintott, de láttam rajta, hogy még nem hisz nekem.
Aznap este vastag, hosszú ujjú pulóverben jött le a földszintre. Olyan meleg volt a házban, hogy Daniel még az ablakot is kinyitotta a konyhában.
– Meleged van, kicsim? – kérdezte.
– Nincs.
Pár perc múlva azt is megkérdezte, minden rendben van-e. Emma azt felelte, hogy igen, de amikor a kezére húzta a pulóver ujját, Daniel újra szóba hozta.
– Em, valami bánt.
Emma rám nézett, aztán elmondta neki, mit mondott Tyler.
Daniel egy szót sem szólt közbe. Arra számítottam, hogy dühös lesz, de ehelyett csak megkérdezte:
– Kicsim, már azelőtt is le akartad borotválni a karodat, hogy Tyler ezt mondta?
Emma megrázta a fejét.
– Akkor ne hagyd, hogy más döntsön helyetted.
Megpuszilta a homlokát, aztán összeszedte a tányérokat. Utánamentem a konyhába.
– Ennyi? – suttogtam.
– Most mire van még szüksége tőlem?
– Talán arra, hogy lássa, téged is felbosszantott.
– Felbosszantott. De ő már így is szégyelli magát. Nem segítek azzal, ha még én is veszekedést csinálok belőle.
Másnap reggel meghallottam, ahogy Daniel telefonál.
– Vasárnap hat körül? Remek, Tyler, várunk.
Megvártam, amíg leteszi.
– Kérlek, mondd, hogy nem hívtad át azt a fiút.
– Vacsorára hívtam.
– Daniel, ugye nem akarod Emma előtt megszégyeníteni?
– Senkit sem akarok megszégyeníteni. Inkább nézd meg, van-e elég étel négyünknek.
– Akkor miért hívtad át?
– Mert Emma attól fél, hogy ha kiáll magáért, elveszít valamit.
– És ezen segít egy vacsora?
– Nem old meg mindent. De talán segít neki rájönni, pontosan mitől fél.
Emma nem örült, amikor elmondtuk neki.
– Elmondtad Tylernek, hogy sírtam?
– Nem – felelte Daniel.
– Le fogod szidni?
– Nem.
– Akkor mi értelme az egésznek?
– Te hoztad őt az életedbe. Szeretném jobban megismerni.
Emma összehúzta a szemöldökét.
– Apa, nagyon furcsa vagy.
– Ezt már évek óta mondod.
Emma majdnem elmosolyodott.
Vasárnap este Tyler egy zacskó bolti keksszel érkezett.
– Jó estét, Miller néni. Anyukám mondta, hogy ne menjek üres kézzel.
– Kedves tőled, köszönöm.
A fiú enyhe idő ellenére kék pulóvert viselt. Emma farmerben és hosszú ujjú felsőben jött le.
Tyler rámosolygott.
– Szia.
– Szia.
Kicsit feszengve álltak egymással szemben, amíg Daniel az asztalhoz nem hívott bennünket.
Az első húsz percben teljesen hétköznapi volt a vacsora. Tyler mesélt egy természettudományos projektről, Daniel pedig a kosárlabdáról kérdezte. Emma is kezdett feloldódni.
Aztán Tyler a kenyérért nyúlt, és felcsúszott a pulóvere ujja. Rögtön visszahúzta. Olyan gyors mozdulat volt, hogy én alig vettem észre, Emma viszont igen.
– Fázol? – kérdezte.
– Nem. Miért?
– Mindig pulóverben vagy.
Tyler vállat vont.
– Szeretem.
Daniel odanyújtotta neki a krumplit.
– Nincs azzal semmi baj.
Folytattuk az evést.
Később Daniel Emmát kérdezte egy rajzfeladatról. Emma korábban említette, hogy egy számára fontos emberről kell portrét készítenie.
– Kit fogsz lerajzolni? – kérdezte Tyler.
– Valószínűleg anyát.
– Bátor választás – mondta Daniel.
Felvontam a szemöldököm.
– Tessék?
– Tudod, mennyire utálod, ha fényképeznek.
– Csak azért, mert akkor szoktál lefotózni, amikor eszem.
Emma elnevette magát. Daniel is mosolygott, majd felé fordult.
– Anyukád mesélt már arról, miért nem szeretett fényképeken szerepelni, amikor megismerkedtünk?
Tudtam, hová akar kilyukadni. Daniel rám nézett, így még közbeszólhattam volna. Egy pillanatig haboztam, aztán letettem a villámat.
– Amikor nagyjából annyi idős voltam, mint te, jártam egy fiúval, akinek nem tetszett a mosolyom.
Emma összeráncolta a homlokát.
– A mosolyod?
– Azt mondta, túl nagyok az első fogaim. Szerinte csukott szájjal kellett volna mosolyognom.
– Ez butaság.
– Most már én is annak tartom. De évekig a szám elé kaptam a kezem, amikor nevettem, még azután is, hogy szakítottunk.
Emma rám meredt.
– Ezt sosem mesélted.
– Már nagyon régen nem jutott eszembe.
– Apa tudott róla?
– Észrevette, hogy nem szeretek fényképeken mosolyogni. Végül elmondtam neki, miért.
Daniel megfogta a kezem.
– Én pedig elmondtam neki, hogy szerintem az ő mosolya a legszebb benne.
– Többször is – tettem hozzá.
Emma elmosolyodott, Tyler viszont abbahagyta az evést, és a tányérját nézte.
Daniel nem kérdezte, mit gondol. Csak ennyit mondott:
– Furcsa, mennyire sokáig velünk maradhat egy ember véleménye, pedig az illető már régen nem fontos az életünkben.
Ezután másra terelődött a szó, Tyler pedig a vacsora hátralévő részében csendesebb volt. Desszert után Emma segített elpakolni, Daniel és Tyler pedig bevitte a tányérokat a konyhába. Hallottam, ahogy Daniel a fiú következő kosármeccséről kérdez. Semmi többről.
Amikor Tyler elment, Emma kikísérte az ajtóhoz. Csalódott arccal jött vissza.
– Minden rendben? – kérdeztem.
– Igen.
– Bocsánatot kért?
Emma meglepődött.
– Nem. Miért kért volna? Nem mondtál neki semmit.
Daniel felé pillantottam.
– Lehet, hogy nekem kell beszélnem vele – mondta Emma.
Daniel abbahagyta a pult törölgetését.
– Te döntöd el, kicsim.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Mondd el neki, mit mondott, és hogy érezted magad tőle.
– És ha azt feleli, hogy csak őszinte volt?
– Akkor gondold át, mit árul el róla ez az őszinteség.
Aznap este Daniel éppen konyharuhákat hajtogatott.
– Előre eltervezted a fogas történetemet – mondtam.
– Reméltem, hogy szívesen elmeséled.
– Szólhattál volna előre.
– Igazad van. Sajnálom.
A konyhapultnak támaszkodtam.
– Szerinted Tyler megértette, mire akartál célozni?
– Nem tudom.
– Akkor mi volt ennek az egésznek az értelme?
– Emma hallotta, hogy valaki miatt szégyelltem a mosolyomat. Azt is hallotta, hogy ma már nem érzek így.
– Tudnia kellett, hogy nem kell örökké magával cipelnie ezt az érzést – tette hozzá.
Másnap délután Emma szokatlanul csendesen jött haza. Letette a hátizsákját, majd felment az emeletre. A szobájában az ágyán ült, és a telefonját nézte.
– Történt valami?
– Tyler beszélni akar velem.
– A péntekről?
– Szerintem igen.
Megmutatta az üzenetet:
„Beszélhetnénk holnap? El kell magyaráznom valamit.”
– Szeretnél vele beszélni?
– Talán.
Aztán váratlanul megkérdezte:
– Anya, te együtt maradtál azzal a fiúval, miután azt mondta, csúnyák a fogaid?
– Még egy ideig igen.
– Miért?
– Mert azt hittem, ha valakinek a barátnője vagyok, az a dolgom, hogy boldoggá tegyem. Nem értettem, hogy nem kellene boldogtalanná válnom azért, hogy ő jól érezze magát.
Emma elgondolkodott.
– Bocsánatot kért?
– Végül igen.
– Megbocsátottál neki?
– Már nem haragudtam rá, de nem akartam tovább járni vele.
Emma egy kósza cérnaszálat piszkált a takaróján.
– Én tényleg kedvelem Tylert.
– Tudom.
– És korábban rendes volt velem.
– Azt is tudom.
Rám nézett.
– Valaki lehet kedves, és mégis megbánthat?
– Persze. Az számít, hogy vállalja-e a felelősséget, és te el tudod-e neki mondani, ha fájdalmat okozott.
Másnap Emma több kérdéssel tért haza, mint válasszal. Délután beszélt Tylerrel az iskolában.
– A kosárcsapatból néhány fiú viccelődött a karommal – mondta.
– Mit mondtak?
– Az egyikük észrevette, amikor kézen fogva sétáltunk. Utána elkezdték cukkolni Tylert.
– Tyler megkérte őket, hogy hagyják abba?
Emma megrázta a fejét.
– Ő is nevetett velük.
Becsuktam a szemem egy pillanatra.
– Azt mondta, először nem gondolta, hogy ez nagy ügy, de a fiúk újra meg újra előhozták.
– És ezért kérte, hogy borotváljam le?
– Igen. Azt mondta, nem akart megríkatni, csak azt szerette volna, hogy békén hagyják őket.
– Te mit válaszoltál?
– Azt, hogy nem én viccelődtem.
– Jól tetted.
– Erre nem nagyon mondott semmit. Aztán azt mondta, nem értem, milyen érzés, amikor mindenki azt bámulja rajtad, amit te is utálsz.
– Mire gondolt?
– Nem tudom. Nem akarta elmagyarázni.
A következő napokban Emma és Tyler alig beszéltek az iskolán kívül. Emma már nem nézte percenként a telefonját, és otthon sem viselte tovább a vastag pulóvert.
Pénteken mégis gondterhelt arccal jött haza.
– Anya, kérdezhetek valamit úgy, hogy nem haragszol meg?
– Megpróbálok nem haragudni.
– Tylernek valami van a karján.
Vártam, hogy folytassa.
– Piros foltok. Tesiórán láttam, amikor levette a pulóverét. Azt mondta, ekcémája van.
Bólintottam.
– Azt is elmondta, hogy a fiúk tavaly óta gúnyolják miatta. Azt mondják, undorító a karja.
Másként kezdtem látni a helyzetet. Emma leült velem szemben.
– Azért hord hosszú ujjú felsőt, mert nem akarja, hogy nézzék.
– Ez nagyon nehéz lehet neki.
– Igen.
Emma a saját alkarjára pillantott.
– Anya, ő tudja, milyen érzés.
Nem kellett megkérdeznem, mire gondol.
– Tudja, mennyire fáj, ha valaki bántó dolgokat mond a testedről. Akkor miért mondott ilyet nekem?
– Nem tudom, kicsim. De jogos, hogy ezt kérdezed.
– Szerinted azt akarta, hogy én is olyan rosszul érezzem magam, mint ő?
– Nem feltétlenül. Néha valaki annyira fél attól, hogy megszégyenítik, hogy védekezésből mást bánt meg.
– Ez akkor sem igazságos.
– Nem, nem az.
Emma hallgatott egy darabig, aztán megszólalt:
– Meg akarom kérdezni tőle.
A hétvégén Tyler felhívott, és megkérdezte, átjöhet-e. Emma igent mondott, de előbb meggyőződött róla, hogy Daniel és én is otthon leszünk.
Tyler idegesnek tűnt, amikor megérkezett. A nappaliban Daniellel a kanapéra ültünk, Emma és Tyler pedig velünk szemben foglalt helyet. Emma kérte, hogy maradjunk, de először ő akart beszélni.
– Tyler, valamit tudnom kell.
A fiú bólintott.
– Tényleg csúnyának gondoltad a karomat?
A padlót nézte.
– Nem.
– Akkor miért mondtad, hogy olyan, mint egy fiúé?
Tyler nyelt egyet.
– Mert a többiek folyton erről beszéltek.
– Ezt már elmondtad.
– Tudom.
Emma várt. Tyler a farmerjába törölte a tenyerét.
– Régóta piszkálnak a bőröm miatt. Amikor már azt hiszem, hogy elfelejtették, valamelyikük megint szóba hozza.
Felhúzta a pulóver ujját, és megmutatta a karján lévő piros, irritált foltokat.
– Utálom, ha néznek.
Emma a karjára pillantott.
– Azt hitted, ha leborotválom a sajátomat, nem lesz mibe belekötniük?
Tyler bólintott.
– Azt gondoltam, ha nem találnak más témát, békén hagynak minket.
– Pedig már azelőtt is piszkáltak, hogy összejöttünk.
Tyler nem felelt.
Daniel előrehajolt.
– Tyler, kérdezhetek valamit?
– Igen, uram.
– Mit éreznél, ha Emma azt mondaná, hogy szégyell veled kézen fogva sétálni a bőröd miatt?
Tyler arca elvörösödött.
– Nagyon rosszul esne.
– Mit szeretnél, mit tegyen, ha a barátai a karod miatt viccelődnek?
– Azt, hogy szóljon nekik, hagyják abba.
Daniel bólintott.
– Én is ezt szeretném.
Néhány másodpercig senki sem szólalt meg. Aztán Tyler Emmára nézett.
– Sajnálom – mondta. – Nem gondoltam bele, mennyire megbántalak.
Emma nem válaszolt rögtön.
– Azt mondtad, ciki velem kézen fogva sétálni.
– Tudom.
– Hazamentem, és elővettem anya borotváját.
Tyler döbbenten nézett fel.
– Micsoda?
– Le akartam borotválni a karomat, mert azt hittem, ha nem teszem meg, többé nem fogsz kedvelni.
Tyler szeme megtelt könnyel.
– Emma, nem tudtam.
– Mert meg sem kérdezted, mit szeretnék.
A fiú az ujjával megtörölte az arcát.
– Igazad van.
Emma Danielre nézett, aztán újra Tylerre fordult.
– Sajnálom, hogy a fiúk így bánnak veled. Senkinek sem szabadna undorítónak neveznie a bőrödet.
Tyler bólintott.
– De te is pontosan ugyanilyen érzést okoztál nekem.
– Tudom.
– Nem akarok olyannal járni, aki szégyell engem.
Tyler megdermedt.
– Szakítani akarsz?
Emma szeme megtelt könnyel, de nem fordította el a tekintetét.
– Igen.
Tyler lehajtotta a fejét. Azt hittem, majd vitatkozni kezd vele, de végül csak ennyit mondott:
– Rendben.
Távozás előtt még egyszer bocsánatot kért.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Emma sírni kezdett. Daniel kitárta a karját, ő pedig rögtön odabújt hozzá.
– Még mindig kedvelem – suttogta.
– Tudom, kicsim.
– Akkor miért ilyen rossz érzés szakítani vele?
– Attól, hogy jól döntesz, még nem lesz könnyű.
Leültem melléjük. Emma letörölte a könnyeit.
– Szerinted gonosz voltam?
– Nem – feleltem. – Őszintén elmondtad, mire van szükséged.
A következő két hétben Emma csendesebb volt a szokásosnál, és hiányzott neki Tyler. Néha azon is eltűnődött, nem volt-e túl szigorú vele.
Daniel sosem mondta, hogy rossz dolog hiányolni a fiút. Inkább arra emlékeztette, hogy attól még nem kell benne maradnia egy olyan kapcsolatban, amelyben kisebbnek érzi magát.
Aztán egy délután Emma hazajött az iskolából, miközben éppen ruhát hajtogattam.
– Anya, Tyler ma kiállt mellettem.
– Mi történt?
– Az egyik csapattársa megint viccelődött a karomon.
– Tyler mit csinált?
Emma leült az ágyra.
– Rászólt, hogy hagyja abba. A fiú nevetett, és azt mondta, Tyler túl érzékeny. Tyler erre azt felelte, hogy ő is szemétül viselkedett velem, és nem akarja folytatni.
– Mit éreztél?
– Jólesett.
Egy pillanatig gondolkodott.
– De közben szomorú is lettem.
– Miért?
– Bárcsak hamarabb mondta volna ezt, még azelőtt, hogy sírva hazamentem.
Leültem mellé.
– Érthető, hogy ezt érzed.
– Megköszöntem neki.
– Kedves volt tőled.
– Azt kérdezte, kezdhetnénk-e elölről.
Vártam, hogy folytassa.
– Mit mondtál neki?
– Hogy örülök, amiért kiállt mellettem, de nem akarok újra járni vele.
– Mit szólt?
– Azt mondta, megérti.
Emma lenézett a csupasz karjára.
– Szerintem tényleg próbál jobb ember lenni.
– Lehet, hogy így van.
– De nem kell a barátnőjének lennem ahhoz, hogy örüljek ennek.
– Nem kell, kicsim.
Aznap este Daniel az étkezőasztalnál találta Emmát, aki éppen a rajzfeladatán dolgozott. Végül mégis úgy döntött, hogy rólam készíti el a portrét.
Daniel alaposan megnézte a rajzot.
– Pont olyan a mosolyod, mint anyádé.
Emma elvigyorodott.
– Tudtad, hogy régen eltakarta?
– Emlékszem.
Emma letette a ceruzát.
– Apa?
– Igen?
– Tudtad, hogy Tylernek baja van a karjával, amikor meghívtad vacsorára?
– Nem. Fogalmam sem volt róla.
– Akkor miért voltál ilyen nyugodt?
– Mert tudtam, hogy figyeled, hogyan kezeljük a helyzetet. Nem akartam, hogy azt hidd, szeretni valakit annyit jelent, hogy addig kiabálunk vele, amíg egyet nem ért velünk.
Emma elgondolkodott.
– Azt akartad, hogy szakítsak vele?
– Azt akartam, hogy tudd, te dönthetsz.
– Akkor is, ha még kedvelem?
– Akkor különösen.
Néhány nappal később Emma rövid ujjú felsőben jött le a földszintre. Korábban is hordott már ilyet, de ezúttal nem húzogatta az ujját, és nem méregette a karját.
Felkapott egy almát, majd az ajtó felé indult.
– Szeretlek, anya.
– Én is szeretlek.
Néztem, ahogy kilép a házból, aztán a hűtőre tett portréra pillantottam. A képen nevettem, a szám elé kapott kéz nélkül.
Emma pedig hosszú idő óta először úgy ment el otthonról, hogy nem próbált elrejteni magán semmit.
Te mit tennél? Arra biztatnád a lányodat, hogy adjon még egy esélyt az első barátjának, ha a fiú később őszintén bocsánatot kér és változtat a viselkedésén, vagy támogatnád abban, hogy lezárja a kapcsolatot?
