Órákon át hallgattam, ahogy a mellettem ülő nő a súlyomat, az evésemet, sőt még a légzésemet is szóvá teszi. Amikor végül átültem egy másik helyre, egy apró meglepetést hagytam neki. Nem sokkal később az egész utastér felébredt.
Hatvanegy éves koromra két dolgot megtanultam: túl rövid az élet ahhoz, hogy mások véleménye miatt aggódjak, és egy jó tréfa kedvéért sosem lehetünk túl idősek.
Éjszakai járattal utaztam. Régóta 2-es típusú cukorbetegséggel élek, és valóban túlsúlyos vagyok. Elfogadtam a testemet, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy a bántó megjegyzések sosem esnek rosszul.
Azon az októberi estén a lányomhoz és két unokámhoz tartottam Halloweenre. A nyolcéves unokám boszorkánynak készült, tízéves bátyja pedig vámpírnak. Hetekig varrtam a jelmezeiket, és annyi látványos részletet tettem rájuk, hogy egy hollywoodi jelmeztervező is megirigyelte volna.
A bőröndöm tele volt édességgel és dekorációkkal. A kézipoggyászomban, egy plédbe gondosan becsomagolva pedig ott lapult az unokám különleges ajándéka. Imádta a horrorfilmeket és a halloweeni tréfákat.
A lányom gyakran mondogatta:
– Anya, néha úgy érzem, mintha három gyerekem lenne kettő helyett.
Ezt bóknak vettem.
Jó hangulatban szálltam fel a gépre, és elfoglaltam a szokásos, folyosó melletti helyemet. Így könnyebben fel tudok állni, és azt is szeretem, hogy szabadabban mozoghatok anélkül, hogy bárkit zavarnék.
Az ablak mellett ülő nő azonban már felszállás előtt elhatározta, hogy elrontja a kedvemet.
Nagyjából negyvenéves lehetett, vékony volt, kifogástalanul öltözött, a csuklóján pedig drága óra csillogott. Olyan erős parfümöt viselt, hogy azon gondolkodtam, nem borította-e magára az egész üveggel. Amint leültem, végigmért, majd nagyot sóhajtott.
Udvariasan rámosolyogtam, de ő nem viszonozta.
Felszállás előtt egy kisbaba sírni kezdett néhány sorral mögöttünk.
– Remek. Hat órán át hallgathatom más gyerekét – morogta.
A folyosó túloldalán egy férfi kinyitott egy zacskó chipset.
– Ma már senki sem tud viselkedni? – jegyezte meg a nő.
Végül elővett egy drágának tűnő fejhallgatót. Azt hittem, talán lesz egy kis nyugalmunk, de öt perc múlva letépte a füléről.
– Ezt nem hiszem el! Lemerült az akkumulátor!
– Talán a légiutas-kísérő tud segíteni a töltésben – javasoltam.
– Nincs szükségem a tanácsaira.
Visszatértem a magazinomhoz, de egy perc múlva megkocogtatta a karomat.
– Abbahagyná ezt a zajt?
– Milyen zajt?
– Ezt a borzalmas légzést. Olyan, mintha egy elromlott porszívó mellett ülnék.
Pislogtam egyet.
– Megpróbálhatom visszatartani a lélegzetem, de nem hiszem, hogy kibírnám a leszállásig.
A nő rám meredt. Úgy látszott, a humort nem értékeli.
Hogy oldjam a feszültséget, elmeséltem neki, hogy Halloweenre utazom az unokáimhoz. Erre csak fintorgott.
– Utálom a Halloweent. Azok a gusztustalan díszek, rémisztő babák meg borzalmas maszkok! Horrorfilmet sem tudok nézni, mert utána rémálmaim vannak.
– Az unokám viszont imádja őket.
– Nem értem, miért élvezik az emberek, hogy egymást ijesztgetik. Beteg dolog.
Elképzeltem, mit szólna ehhez az unokám. Valószínűleg máris egy tucat új tréfán törné a fejét. Én csak elmosolyodtam, és visszatértem az újságomhoz. Eszem ágában sem volt bárkit megijeszteni. Legalábbis akkor még.
Nagyjából húsz perccel a felszállás után elővettem egy müzliszeletet a táskámból. Figyelnem kell a vércukorszintemre, és az orvosom kifejezetten azt tanácsolta, hogy ne hagyjam ki az étkezések közötti falatokat.
A szomszédom rögtön észrevette.
– Ezt most megeszi?
– Szükségem van rá – feleltem.
– Persze. Arra nem gondolt, hogy talán kevesebbet kellene ennie? Már így is átlóg a helyemre!
Ránéztem.
– Elnézést? A saját helyemen ülök, nem foglalom el az önét.
A nő felnevetett.
– Nézett már tükörbe? Az a hatalmas lába is átlóg hozzám!
Lenéztem. Mindkét lábam a saját ülésrészemnél maradt, de azért összeszorítottam a térdemet.
Tíz perccel később közölte, hogy ki kell mennie a mosdóba. Kikapcsoltam az övemet, és felálltam, hogy kiengedjem.
– Miért tart ilyen sokáig felállni? Az embereknek tudniuk kellene, mekkorák, és gondolniuk kellene a többi utasra is.
Elöntötte az arcomat a forróság. Máskor biztosan lett volna rá egy frappáns válaszom, de ennyi sértés után egyetlen szó sem jutott eszembe.
Amikor visszatért, megállított egy arra járó légiutas-kísérőt.
– Elnézést! Az ilyen utasoknak nem kellene két jegyet venniük? Alig férek el mellette!
A légiutas-kísérő végignézte az üléseinket.
– Hölgyem, az utastársa teljesen a saját helyén ül.
– Vak talán? Nézzen rá!
Már épp válaszoltam volna, amikor a légiutas-kísérő kedvesen közbevágott.
– Hátul van egy szabad hely. Szeretne átülni?
Habozva néztem rá. Ezt a folyosó melletti helyet választottam, és nem akartam jutalmazni a nő viselkedését. De még öt órát mellette tölteni elviselhetetlennek tűnt.
– Rendben – sóhajtottam.
A szomszédom diadalmasan elmosolyodott. Én a kézipoggyászomért nyúltam, és eszembe jutott az unokám halloweeni ajándéka.
Abban a pillanatban már nem éreztem magam kellemetlenül. Sőt, alig bírtam visszatartani a mosolyomat. Támadt egy igazán gonosz ötletem.
Kinyitottam a táskámat, és óvatosan kicsomagoltam az ajándékot. Egy kisgyerek méretű baba volt, repedezett porcelánarcú, kusza fekete hajú, ferdén mosolygó figurával. Két sor sárgás fog meredt a szájából. Apró kezein természetellenesen hosszú ujjak sorakoztak, viktoriánus ruhája pedig olyan volt, mintha valaki egy temetőn húzta volna végig.
Egyszerűen borzalmasan nézett ki. Az unokám imádni fogja.
A babához távirányító is járt. Ezt diszkréten a kardigánom zsebébe csúsztattam, majd új barátomat a régi helyemre ültettem, és betakartam az utazóplédemmel. Csak néhány fekete hajtincs kandikált ki alóla.
A szomszédom alig vette észre. Éppen a telefonját görgette, talán a győzelmét ünnepelte.
Összeszedtem a holmimat, és elindultam az új helyem felé. Alig ültem le, amikor velőtrázó sikoly hasított végig a kabinon.
– MI EZ?!
Felnéztem. A nő lerántotta a plédet, és egyenesen a baba rettenetes arcába bámult.
– ÁÁÁÁ!
Több utas is hátrafordult. Előrehajoltam.
– Megtalálta az unokám ajándékát!
– A MICSODÁJÁT?!
– Halloweeni ajándék. Az unokám imádja az ijesztő dolgokat. Hát nem aranyos?
– Aranyos?! Ez úgy néz ki, mintha megszállta volna valami!
A mellkasomra tettem a kezem.
– Nem szép dolog ilyet mondani egy hölgyről.
A folyosó túloldalán valaki felhorkant a nevetéstől.
– Vigyék innen azt a borzalmat! – kiabálta a nő, és a légiutas-kísérőért integetett.
A légiutas-kísérő odasietett.
– Mi a probléma?
– Az! – mutatott a nő a babára. – Azonnal tüntessék el innen!
A légiutas-kísérő előbb a babára, aztán rám nézett.
– Ez az öné?
– Igen, és szívesen rögzítem rendesen.
Elmagyarázta, hogy a játék megengedett a fedélzeten, ha biztonságosan elhelyezem. Az engedélyével visszamentem a régi helyemhez, hogy bekössem a babát.
– Nem ülök egy ilyen szörnyeteg mellett! – tiltakozott a szomszédom.
– Hölgyem, ön kérte, hogy az utastársa üljön át, mert kényelmetlenül érezte magát mellette – felelte türelmesen a légiutas-kísérő. – Ő eleget tett a kérésének.
Elmosolyodtam.
– Ne aggódjon. Ő sokkal kisebb nálam, így most biztosan marad elég helye.
A körülöttünk ülők közül többen felnevettek. A nő arca vörös lett. Visszaültem az új helyemre, elégedetten.
A zsebemben ekkor megéreztem a távirányítót. Eszembe jutott, hogy az unokám új barátja még néhány trükköt is tud.
Elővettem a távirányítót, és megnéztem a három apró gombot. Mindegyiken más jel volt. Amikor megvettem a babát, az eladó megmutatta, mire képes.
Megnyomtam az első gombot.
– Khhhh… hhh… khhhhh…
A nő megmerevedett, majd lassan a baba felé fordult. A figura ferde mosolya nem változott.
– Hhhhh… khhhh… hááá…
– Mi volt ez?!
Gyorsan kikapcsoltam a hangot. A nő kétségbeesetten intett a légiutas-kísérőnek.
– Az a valami lélegzik!
A légiutas-kísérő odajött, és a mozdulatlan babára pillantott.
– Hölgyem, ez csak egy játék.
– Tudom, hogy játék! De hangokat ad ki!
A légiutas-kísérő közelebb hajolt, hogy meghallgassa. A baba néma maradt.
– Talán egy másik utastól hallott valamit. Kérem, halkítsa le a hangját, mert a többiek pihenni szeretnének.
Amint továbbment, vártam egy percet, aztán újra megnyomtam a gombot.
– Khhhh… hhhh…
A nő mindkét karfába belekapaszkodott. A folyosó túloldalán ülő férfi leengedte a könyvét.
– Elnézést, a babával beszél?
Elengedtem a gombot.
– Most éppen ön sokkal hangosabb nála – mondta a férfi.
A nő gyilkos pillantást vetett rá. Én gyorsan felemeltem a magazinomat, hogy elrejtsem a mosolyomat. Aztán hirtelen felém fordult.
– Maga csinálja! Maga irányítja!
Leengedtem a magazint.
– Én? Innen ülök, egészen hátul.
– Szándékosan hagyta ott mellettem azt a szörnyeteget!
– Csak arra gondoltam, hogy kényelmetlenül érzi magát mellettem.
– Attól még nem akarok egy szörnyeteg mellett ülni!
A lehető legkedvesebb nagymamamosolyomat villantottam rá.
– Azt hittem, kisebb ülőtársat szeretne. Olyat találtam, akinek még nassolnia sem kell.
A férfi a folyosó túloldalán hangosan felnevetett. A nő majd felrobbant a dühtől. Én pedig még hozzá sem nyúltam a másik két gombhoz.
Végül elült a zaj, a légiutas-kísérő pedig bemondta, hogy hamarosan lekapcsolják a kabinvilágítást. Arra kérte az utasokat, hogy húzzák le az ablakrolókat, és készüljenek pihenésre.
A szomszédom kelletlenül lehúzta a rolót. A fények kialudtak, az utasok lekapcsolták az olvasólámpáikat, előkerültek a takarók, és a kabin lassan elcsendesedett. Még a korábbi szomszédom is abbahagyta a panaszkodást.
Az új helyemről éppen láttam a babát, ahogy mozdulatlanul ült mellette. Eszembe jutott a második gomb. Otthon már kipróbáltam: a baba szemei vörösen világítottak tőle, mintha valami gonosz ébredt volna fel benne.
Az unokám biztosan odalesz ezért a funkcióért.
Megérintettem a távirányítót a zsebemben. Talán már elég volt a tréfából. Aztán eszembe jutott, hogy a nő szerint még a légzésem is elviselhetetlen.
Megnyomtam a gombot.
A baba két vérvörös szeme felizzott a sötétben. A nő odafordította a fejét. Két teljes másodpercig meg sem szólalt.
Aztán olyan hangosan sikoltott, hogy azt hittem, a pilóta is meghallja a pilótafülkében.
– Rám néz!
Az egész kabin felbolydult. Egy alvó utas felriadt, és a párnája a földre esett. Valaki elejtette a telefonját, egy másik férfi pedig belegabalyodott a takarójába.
– Mi történt? Már landolunk? – kiáltotta valaki.
A volt szomszédom az ablakhoz lapult, és remegő ujjal mutatott a babára.
– A szeme! Vörösen világított! Láttam!
Én közben már elengedtem a gombot. A légiutas-kísérő odasietett, és felkapcsolta a mennyezeti lámpákat. A baba ott ült, ártatlan képpel, amennyire egy repedezett arcú, sárga fogú figura ártatlannak tűnhet.
– Mi történt most, hölgyem? – kérdezte a légiutas-kísérő.
– A szeme világított! Élénk vörös volt! Mint egy horrorfilmben!
A légiutas-kísérő közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a babát. Az mozdulatlan maradt.
– Én nem látok rajta semmi szokatlant.
– Mert abbahagyta! Mondom, hogy egyenesen rám nézett!
A folyosó túloldaláról valaki megjegyezte:
– Lehet, hogy nem tetszik neki a parfümje.
Többen felnevettek. Én olyan erősen haraptam a szám belsejébe, hogy majdnem fájt.
A nő hirtelen megfordult, és rám mutatott.
– Maga irányítja! Tudom, hogy maga csinálja!
Ártatlan arccal felnéztem.
– Mit irányítok?
– A babát! Maga veszi rá, hogy csináljon dolgokat!
Felhúztam a szemöldököm.
– Egész idő alatt csendben ültem. Nem ezt szerette volna?
– Vigyék innen! Nem maradok mellette még egy percig sem!
A légiutas-kísérő felém fordult.
– Hölgyem, ha a babának vannak elektronikus funkciói, kérem, kapcsolja ki őket. Az utasoknak pihenniük kell.
– Természetesen. Eszem ágában sincs zavarni senkit.
A nő felháborodva felkiáltott.
– Kérem, kobozzák el azt a babát! Tegyék olyan helyre, ahol nem látom!
A légiutas-kísérő továbbra is türelmes maradt.
– Hölgyem, nem vehetjük el egy engedélyezett játékot csak azért, mert nem tetszik a külseje. Az elektronikus funkciói kikapcsolva maradnak.
– Ez nevetséges! Egész úton zaklat engem!
– Hölgyem, az utastársa azért cserélt helyet, mert ön ezt kérte. Azóta több panaszt kaptunk az ön kiabálása miatt.
A nő hitetlenkedve nézett rá.
– Tehát az ő pártját fogja?
– Csak azt szeretném, hogy mindenki nyugodtan folytathassa az utat.
A mögötte ülő férfi előrehajolt.
– Az a hölgy azóta senkit sem zavart, hogy átült. Maga az, aki mindenkit felébreszt.
Egy másik utas is felnevetett.
– Legalább a baba nem panaszkodik arra, hogy mennyi helyet foglal!
Nevetés futott végig a közeli sorokon. A nő körbenézett, mintha arra számítana, hogy valaki a védelmére kel. Senki sem szólt mellette.
– Akkor átülök! – csattant fel.
A légiutas-kísérő megnézte, van-e szabad hely, majd a kabin hátsó része felé irányította. A nő felkapta a táskáját és a telefonját, közben arról morgott, hogy egy csapat őrülttel rekedt egy repülőn.
Amikor elhaladt mellettem, megtorpant, és közelebb hajolt.
– Maga borzalmas nő – sziszegte.
Rámosolyogtam a lehető legmelegebben.
– Kellemes Halloweent kívánok!
Szó nélkül továbbment, és eltűnt az utastér részeit elválasztó függöny mögött.
A régi helyem felé pillantottam. A porcelánarcú kis barátom még mindig ott ült, mosolyogva. Most először teljesen egyetértettem vele.
Miután a nő elment, intettem a légiutas-kísérőnek.
– Visszaülhetnék az eredeti helyemre?
– Természetesen. Csak kapcsolja ki a baba elektronikus funkcióit, és tegye el.
– Rendben. Egy éjszakára ennyi izgalom bőven elég volt.
Felvettem a kis szörnyet, biztonságosan elraktam a kézipoggyászomba, majd visszaültem a folyosó melletti helyemre. Végre kényelmesen elhelyezkedhettem.
Néhány perccel később a légiutas-kísérő hozott nekem egy pohár vizet. Meglátta a táskámból kilógó fekete hajtincseket.
– Az unokájának biztosan remek humora van.
Elmosolyodtam.
– Tőlem örökölte.
A légiutas-kísérő nevetett, aztán továbbment. Hátradőltem, és arra gondoltam, milyen arcot vágnak majd az unokáim, amikor meglátják a jelmezeket és az ajándékokat. Már szinte éreztem is, ahogy átölelnek.
Megsimogattam a kézipoggyászomat. A babát azért vettem, hogy megtréfáljam az unokámat, de végül nekem szerezte életem egyik legemlékezetesebb repülőútját.
