A kötött babacipőknek mosolyt kellett volna csalniuk Andrew arcára. Amanda orvosból lett férje azonban elsápadt, amikor a lányom nevet választott a születendő kisfiuknak. Még a vacsora vége előtt félrehívott, és bevallotta, hogy Amanda régi kórlapjának egyik oldala az első találkozásuk óta kísérti.
– Menj haza, anya. Fáj a hátad attól a széktől.
Amanda tizennégy éves volt, két gépre kötve, és alig volt ereje felülni.
Mégis az én hátam miatt aggódott.
– Jól vagyok, drágám – mondtam.
– Mindig úgy nézel, amikor hazudsz.
– Milyen úgy?
– Pont így.
Gyengén rám mutatott.
Nevettem, mert azt akarta, hogy nevessek.
Aztán megvártam, míg elalszik, és csak utána sírtam.
Amanda gyerekkora óta súlyos beteg volt. Húszéves korára több születésnapját töltötte kórházban, mint otthon.
Robinnal megtanultunk várni.
Vártunk a vizsgálati eredményekre, arra, hogy hassanak a gyógyszerek, és arra, hogy az orvosok ne használjanak olyan szavakat, mint az „aggasztó”.
Végül elhangzott az a mondat, amelytől minden szülő retteg:
Nem sok mindent tudunk még tenni érte.
Aztán rátaláltunk egy kórházra, ahol újabb kezelési módszert próbáltak ki Amanda betegségéhez hasonló esetekben.
Ott találkoztunk Andrew-val.
A kezelőorvosi csapat tagja volt.
Amikor először láttam, Amanda ágya mellett állt, és a kórlapját olvasta. Egy pillanatra megállt. Sokáig nézett egy oldalt, aztán becsukta a mappát, és a lányomhoz fordult.
– Hogy érzed magad ma?
– Mintha elütött volna egy busz, de legalább nagyon szervezetten tette.
Andrew elmosolyodott.
Megkérdezte, hol fáj, mitől lesz rosszabb, és evett-e valamit aznap. Aztán olyat kérdezett, amire egyikünk sem számított.
– Mit szeretnél csinálni, ha sikerül jobban lenned?
Amanda pislogott.
– Orvosi értelemben kérdezi?
– Bármi érdekel – felelte Andrew.
Amanda elgondolkodott.
– Szeretnék úgy táncolni, hogy ne kelljen leülnöm.
Andrew bólintott.
– Rendben.
Nem ígért semmit. Ezt nagyra értékeltem. Amanda már így is elég ígéretet kapott a tőlünk félő felnőttektől.
A kezelés lassan haladt. Nem volt olyan csodás reggel, amikor Amanda úgy ébredt, hogy meggyógyult. Hétről hétre mégis változott valami. Többet evett, messzebbre tudott sétálni, és egyre ritkábban kellett segíteni neki felállni.
Amikor először jutott el a kórházi folyosó végéig, majd vissza anélkül, hogy le kellett volna ülnie, Robin süteményt vett az osztályon dolgozóknak.
Andrew nem egyedül mentette meg. Egy egész csapat dolgozott Amanda kezelésén, és végre olyan terápiát kapott, amelyre a szervezete reagálni tudott.
Andrew azonban fontos lett neki. Amanda pedig Andrew-nak.
Ezt én vettem észre előbb.
Egy délután Andrew kikerült Amanda közvetlen kezelőcsapatából, és egy másik orvos vette át a gondozását. Amanda három napig panaszkodott.
– Elhagyott.
– Csak átadta a kezelést egy másik orvosnak – mondtam.
– Ugyanaz.
Pedig nem volt ugyanaz.
Jóval azután, hogy Andrew már nem kezelte Amandát, és a lányom állapota egy ideje stabil volt, véletlenül összefutottak a kórházon kívül. A kávézásból vacsora lett, a vacsorából pedig randevúk.
Amikor Amanda először mondta, hogy szereti Andrew-t, feltettem az egyértelmű kérdést:
– Biztos vagy benne, hogy nem amiatt érzel így, ami történt?
Pontosan tudta, mire gondolok.
– Anya, attól még nem jár neki szerelmi bónusz, hogy elvégezte a munkáját.
– Helyes.
– Azért viszont igen, mert hozott nekem sült krumplit, amikor az étteremben elfelejtették.
– Ez elég alacsony mérce.
– Nagyon finom volt, anya.
Egy évvel később összeházasodtak.
A lakodalomban Amanda végigtáncolt egy dalt, aztán még egyet, majd egy harmadikat is. Robinnal egymás mellett ülve néztük, ahogy Andrew karja alatt megfordul.
– Három – suttogta Robin.
– Tudok számolni.
– És még mindig nem ült le.
Nem tudtam válaszolni.
A terem túloldaláról Andrew rám nézett. Ő is emlékezett.
Az esküvő után csaknem egy évvel Amanda és Andrew vasárnapi ebédre jöttek hozzánk. Amanda egy kis ajándéktasakot hozott.
– Nekem? – kérdeztem.
– Hát, technikailag igen.
A tasakban két kötött babacipő volt. Az egyik valamivel nagyobb a másiknál.
Csak néztem őket.
Amanda elmosolyodott.
– Jó lesz, ha néhány hétvégét szabadon hagysz, nagymama.
Majdnem fellöktem a széket, úgy siettem oda hozzá.
– Terhes vagy?
– Tizenegy hetes.
Megöleltem. Robin mindkettőnket átkarolt.
A konyhát hamarosan megtöltötte a zsivaj: kérdések, könnyek, Amanda nevetése, mert máris a szülés várható időpontjáról és a kiságyról faggattam.
Aztán azt mondta:
– Ha kisfiú lesz, már gondolkodtunk a neveken.
Andrew mozdulatlanná dermedt.
Ezt azért vettem észre, mert körülötte mindenki más mozgott.
Amanda felvette az egyik babacipőt.
– Nekem igazából a Thomas tetszik.
Andrew villája koccant a tányérhoz. Alig hallható hang volt.
– Apád után – mondta Amanda Andrew-nak.
Andrew ránézett.
– Lehet.
A hangja furcsán csengett. Amanda nem vette észre, én viszont igen.
Andrew még hozzá sem nyúlt az ételéhez. A szalvétát szorongatta a kezében.
– Andrew? Jól vagy?
Rám nézett.
– Csak elérzékenyültem, Christie.
Elmosolyodott, de a mosolya nem tartott sokáig.
Tudtam, milyen az, amikor az ember túl sok mindenen ment keresztül Amandáért. A félelmet is ismertem. Andrew arcán pedig félelem ült.
Később Amanda és Robin a nappaliban vidáman vitatkoztak arról, hogy kell-e cipő egy olyan babának, aki még járni sem tud. Én tányérokat vittem a konyhába. Andrew utánam jött, és két poharat tett a mosogató mellé.
Aztán megfogta a csuklómat. Nem szorította, csak annyira tartott vissza, hogy ne menjek tovább.
– Christie.
– Igen?
– Beszélnünk kell. – A nappali felé pillantott. – Úgy, hogy senki se hallja.
A kezemben lévő tányér hirtelen nehéznek tűnt.
– Amanda megint beteg?
– Nem. Stabil az állapota.
– Andrew, ne próbálj kímélni. Rosszabbul van?
– Nem.
– Valami baj van a babával?
– Istenem, nincs.
– Akkor mi történt?
A folyosóra vezetett. Remegni kezdett az álla.
– Már évekkel ezelőtt el kellett volna mondanom.
– Mit? Andrew, nézz rám.
– Szörnyű dolgot titkoltam el a lányod elől – suttogta. – És most nem hagyhatom, hogy Amanda elkövesse ezt a szörnyű hibát.
Csak néztem rá.
– Milyen hibát?
Andrew tekintete az étkező felé siklott. A babacipők még mindig a tányérom mellett álltak.
– Thomas.
Nem értettem.
– Thomas?
– A név.
– Mi van vele?
Andrew végigsimított az arcán.
– Semmi köze ahhoz, ami azután történt, hogy megismertem Amandát. Arról van szó, amikor hétéves volt.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
Hét éves.
Eszembe jutottak a lázak és a kimerültség. Amanda sírt, mert fájt a lába. Az első orvos pedig azt mondta Robinnak és nekem, hogy a gyerekekkel néha előfordulnak furcsa időszakok.
– Emlékszel arra az orvosra, akihez elvittétek?
– Persze.
Eszembe jutott a rendelő és a halakkal teli akvárium. Az orvos azt mondta, semmi olyat nem lát, ami miatt pánikba kellene esnünk. Arra is emlékeztem, hogy Robin megszorította a kezem, és azt mondta: „Talán igaza van. Lehet, hogy csak mi ijesztjük meg magunkat.”
Andrew a padlót nézte.
– Az apámat Thomasnak hívták.
Ránéztem. Andrew az édesanyja vezetéknevét viselte, ezért sosem jutott eszembe, hogy köze lehet ahhoz az orvoshoz, akinél tizenhárom évvel korábban jártunk.
– Ne.
– Christie…
– Ne.
– Ő volt az apám – mondta Andrew.
Néhány másodpercig semmit sem hallottam, csak Amanda nevetését a szomszéd szobából.
– Az apád kezelte a lányomat?
– Igen.
– Az az orvos, aki azt mondta, hogy Amanda nem súlyosan beteg?
Andrew bólintott.
– Tudtad?
– Igen.
– Mikor?
Végre felnézett rám.
– Már azelőtt, hogy először beléptem Amanda szobájába.
A kezem nekicsapódott a folyosói asztalnak. Az egyik fénykép megbillent.
– Már azelőtt tudtad, hogy megismerted?
– Átnéztem a kórlapját. Megláttam apám nevét és a dátumot. Felismertem az esetet.
– Az esetet? – kérdeztem élesen. – A lányom nem egy eset.
– Tudom.
– Azért vállaltad el a kezelését, mert az apád kezelte korábban?
– Nem. Már beosztottak a csapatba. Csak akkor jöttem rá, hogy Amanda ugyanaz a beteg, amikor átnéztem az előzményeit.
– Pontosan mit tett az apád?
Andrew ismét a nappali felé pillantott.
– Ne itt.
– Te hoztál ide.
– Nem ő okozta Amanda betegségét.
– Nem ezt kérdeztem.
Andrew a homlokához nyomta az ujjait.
– Amikor Amanda hétéves volt, apám olyan tüneteket látott, amelyeknek többféle oka is lehetett. Volt egy lelet is, amellyel kapcsolatban sokkal alaposabban kellett volna utánajárnia.
– De nem tette.
– Nem.
– Azt mondta, ne aggódjunk.
– Igen.
– És emiatt időt vesztettünk.
Andrew nyelt egyet.
– Igen.
Megkapaszkodtam az asztal szélében.
– Mennyit?
– Nem tudok pontos számot mondani. A betegsége összetett volt. Senki sem állíthatja biztosan, hogyan alakult volna minden, ha korábban diagnosztizálják.
Legalább nem hazudott.
– De az apád tudta, hogy hibázott?
Andrew bólintott.
– Honnan tudod?
– Évekig beszélt róla.
Hátrébb léptem. Amanda mellett töltött összes álmatlan éjszakám mögött mintha kinyílt volna egy újabb ajtó. Nem válaszok álltak mögötte, csak egy lehetőség.
– Amanda tudta az apád nevét?
– Hétéves volt.
– Nem ezt kérdeztem.
Andrew nem felelt.
– Te emlékeztél helyette.
Andrew hallgatott.
– Miért nem mondtad el, amikor felismerted a kórlapot?
– Eleinte nem gondoltam, hogy segítene a kezelésében. Apám már halott volt, Amanda pedig így is eleget küzdött.
– Eleinte?
Rám nézett. Pont ez volt a baj.
Eleinte még meg tudtam volna érteni. Aztán Amanda jobban lett. Andrew már nem kezelte. Később újra találkoztak, randizni kezdtek, Andrew beleszeretett, megkérte Amanda kezét, és elvette feleségül.
Mindegyik alkalommal egyre nehezebb lett volna elmondania az igazat.
– Az első randevúnk előtt akartam beszélni vele – vallotta be.
– De nem tetted.
– Nem.
– Az eljegyzés előtt?
– Igen.
– Akkor sem mondtad el.
– Nem.
– Az esküvő előtt?
Lehunyta a szemét.
– Igen.
Felvettem a fényképet, amelyet meglöktem, és visszaállítottam a helyére.
– Miért?
– Minden alkalommal, amikor halogattam, egyre nehezebb lett elmondani.
– Ez nem válasz, Andrew.
– Féltem, hogy Amanda csak az apámat látja majd bennem.
– És?
– Szeretem őt.
– Ettől még nem lesz rendben, amit tettél.
– Tudom.
A nappaliból Amanda kiáltott át:
– Anya, apa szerint egy újszülöttnek nincs szüksége cipőre. Kérlek, magyarázd el neki, hogy működik a civilizáció!
Andrew-val egyikünk sem válaszolt.
Amanda újra felnevetett.
Andrew a hang felé fordult.
– Van még valami.
– Nem.
– Christie…
– Előbb mondd el a tényeket. Ne azzal kezdj, ami szerinted kedvezőbb színben tünteti fel az egészet.
– Nem kedvezőbb.
– Bármit tett az apád később, először Amandával beszélj.
Megértette.
– Miért pont ma este? – kérdeztem. – Eltitkoltad a randizás, az esküvő és majdnem egy év együttélés alatt. Miért most lett elviselhetetlen?
Andrew megint a babacipőkre nézett.
– Mert a lányunkat róla akarja elnevezni.
Végre értettem.
Nem Amanda betegségéről volt szó. Nem arról, hogy visszaesett. Egy névről.
– Nem hagyhatom, hogy ezt tegye, Christie.
Megakadtam a mondatán.
– Nem hagyhatod?
Andrew rám nézett.
– Ha tudná, mit tett apám…
– Akkor mondd el neki.
– Lehet, hogy gyűlölni fogja a nevet. Vagy apámat. Talán engem is.
– Lehet – feleltem. – De arról sem te döntesz, hogy viselheti-e a gyerek ezt a nevet.
Nem szólt semmit.
A nappali felé mutattam.
– Neked kell elmondanod neki.
Andrew megtörölte az arcát.
– Mi van, ha mindent megváltoztat?
– Lehet, hogy megváltoztatja.
A másik szobából Amanda a nevén szólította.
Andrew még egyszer rám nézett, aztán elindult hozzá.
Én is követtem.
Amanda azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt?
Andrew leült vele szemben.
– Mielőtt újra beszélnénk a babáról, el kell mondanom valamit. Már az első randink előtt beszélnem kellett volna róla.
Amanda összehúzta a szemöldökét.
– Ezt a mondatot senki sem akarja hallani a férjétől.
Andrew mindent elmondott neki: az apjáról, az elmaradt utánkövetésről, az elvesztegetett időről, végül arról is, hogy már azelőtt tudta, ki Amanda, hogy belépett volna a kórházi szobájába.
Amanda felállt, és egyedül kiment a házból.
Senki sem ment utána.
Aztán kinyílt az ajtó.
– Anya?
Kimentem hozzá a teraszra. A kertet nézte.
– Vajon csak egy projekt voltam neki?
– Erre nem tudok válaszolni helyette, drágám.
– Te mit gondolsz?
– Azt gondolom, hogy szeret téged.
Amanda rám nézett.
– És azt is gondolom, hogy attól még nem dönthette el helyetted, mit bírsz elviselni.
Amanda bólintott. Aztán kérte, hogy hívjam ki Robint.
Amikor Robin megtudta, mi történt évekkel korábban, leült.
– Az az orvos azt mondta, hogy túl sokat aggódunk – mondta.
– Emlékszem.
– Én meg azt mondtam neked, talán igaza van.
– Megpróbáltál hinni egy orvosnak.
– Az apja voltam.
Később Robin Andrew-val is beszélt.
– Az apád valaha minket hibáztatott azért, mert nem vittük vissza Amandát hamarabb?
– Soha – felelte Andrew. – Magát hibáztatta, amiért elhitette veletek, hogy nincs szükség újabb vizsgálatra.
Robin elfordította a tekintetét.
Aznap este Amanda végül megkérte Andrew-t, hogy üljön le mellé.
– Amikor először megláttál a kórházban, kit láttál?
– Először azt a kislányt, akit apám sosem tudott elfelejteni.
Amanda összerezzent.
– És utána?
Andrew elgondolkodott.
– Azt a lányt, aki alig bírt felülni, mégis tíz percen át vitatkozott arról, hogy anyádnak kényelmesebb székre van szüksége.
Amanda akarata ellenére elmosolyodott.
– Utána már téged láttalak, Amandát.
Sokáig nézte.
– Elhiszem, hogy szeretsz. Azt viszont nem fogadom el, hogy jogod volt eltitkolni előlem ezt az egészet.
– Nem volt jogom hozzá.
Andrew elmondta, hogy az apja később már második véleményt kért a nehezen megítélhető gyermekgyógyászati esetekben.
– Jó orvos volt? – kérdezte Amanda.
– Néha.
– Borzalmas válasz.
– De ez az egyetlen, amit el tudok hinni.
Amanda a kis babacipőkre pillantott.
– És mi legyen a névvel?
Andrew már válaszolni akart, aztán meggondolta magát.
– Nem tudom, mit szeretnél majd.
– Helyes. Mert én sem tudom még.
– Mire van szükséged tőlem?
– Időre.
– Rendben.
Később Andrew elkezdte leszedni az asztalt. A babacipőkért nyúlt, de félúton megállt.
– Hová tegyem őket?
Amanda az ablakpárkányra mutatott.
– Oda.
Andrew pontosan oda tette őket. Az egyik cipő oldalra billent. Már nyúlt volna, hogy megigazítsa, aztán megállt.
Amanda figyelte.
Andrew visszaült a helyére.
