Pontosan 2:17-kor megszólalt a 112-es segélyhívó a csendes ügyeleti teremben.
Az operátor majdnem legyintett, az éjszakai műszak tele volt tréfás hívásokkal. Aztán meghallotta a vonal túlsó végén a hangot, és azonnal megállt benne a levegő.
A hang halk volt és remegett, alig lehetett érteni.
– Néni… anya és apa nem kelnek fel… és furcsa szag van a házban…
Az operátor erősebben fogta a kagylót. Ez nem vicc.
– Drágám, mondd meg a nevedet.
– Szofi… hét éves vagyok…
– Rendben, Szofi. Hol vannak most a szüleid?
– A hálóban… rázogattam őket… de nem mozdulnak…
Az operátor azonnal elindította a protokollt. Járőrt küldtek a címre, ő pedig vonalban maradt. Nyugodt hangon azt kérte a kislánytól, menjen ki a kertbe, maradjon távol a háztól, és ott várja meg őket.
Amikor a rendőrök kiértek a városszéli, kis fa házhoz, nyomasztó látvány fogadta őket. Szofi mezítláb ült a hideg földön, a mellkasához szorítva egy kopott plüssállatot. Vörös volt a szeme, sápadt az arca, mégsem sírt. Az a furcsa, túl csendes nyugalom azonnal gyanús lett.
Ahogy közelebb értek a bejárathoz, megcsapta őket a szag. Gáz, csípős és jellegzetes, mellette enyhe fémes szag a levegőben. Morales őrmester egy pillanat alatt rádiózott, kérte a tűzoltókat.
Szofi halkan megjegyezte, hogy pár nappal korábban az anyja panaszkodott a kazánra. Furcsa hangokat adott, de szerelő nem jött. Akkor senki nem gondolta, hogy baj lehet.
Maszkot húzva mentek be. Bent még rosszabb volt. A szülők egymás mellett feküdtek az ágyon. Nem látszott dulakodás, nem volt sérülés, csak mozdulatlan testek, alig észrevehető légzéssel. A szobában sűrű volt a gáz. A falon a füstérzékelő néma maradt, az elemeket hónapokkal korábban kivették.
Azonnal kiürítették a házat. Perceken belül megérkezett a mentő, a sziréna felszaggatta az éjszakát. A kertből Szofi a mamája felé nyúlt, miközben a mentősök lázasan dolgoztak.
– Fel fognak ébredni? – kérdezte alig hallhatóan.
– Mindent megteszünk, jó? – válaszolta egy ápoló óvatosan.
A rendőröknek mégis rossz érzésük volt.
A fő gázcsap teljesen nyitva volt, jobban, mint kellett volna. A hálóban pedig a szellőzőnyílást egy törölközővel tömték el, belülről szorosan beékelve.
Morales a társára nézett, sötét arccal.
– Ez nem baleset.
A mentő elvitte a még eszméletlen szülőket. Szofit ideiglenesen a rendőrök vitték magukkal, a járőrautó hátsó ülésén ült, miközben az ég alja lassan világosodni kezdett.
Abban az órában még senki nem látta át, hogy ami a házban történt, nem sima figyelmetlenség. Inkább egy hosszabb történet első jele volt, tartozásokkal, fenyegetésekkel és kétségbeesett döntésekkel. Szofi még nem érthette, de ami kiderül, az teljesen átírja az életét.
Miközben a szülők az intenzíven feküdtek szén-monoxid-mérgezéssel, a helyszínelők átvizsgálták a házat. Ami elsőre otthoni balesetnek tűnt, egyre inkább szándékosságra utalt.
Az előzetes jelentés szerint a szellőzést elzáró törölközőt belülről ékelték be, a kazánt pedig megpiszkálták. Az egyik műszaki szakember felnézett, komoran.
„Ez nem így megy tönkre magától. Valaki direkt hozzányúlt a szelepekhez.”
Morales a gyermekvédelmi szobában beszélt Szofival. A kislány úgy válaszolt, ahogy egy gyerek szokott, őszintén, remegő hangon, még mindig nem értve a helyzet súlyát.
„Tegnap apa nagyon ideges volt… kiabált a telefonba, azt mondta, már nem tud fizetni. A lépcsőn ültem és hallottam… azt mondták neki, hogy ma a határidő.”
„Láttad, ki volt az?”
„Nem…”
„Szoktak éjjel jönni hozzá?”
„Egy hónapja néha jönnek férfiak. Anya azt mondja, felnőtt dolog.”
Morales mindent felírt. Amit a kislány leírt, nagyon hasonlított uzsorára. Gyors pénz, papír nélkül, aztán fenyegetés.
A kórházban közben a szülők továbbra is kritikus állapotban voltak, géppel lélegeztették őket. Az orvosok megerősítették, hogy a mérgezés súlyos és elhúzódó volt, vagyis a szivárgás órákkal a hívás előtt kezdődhetett.
Délután fordulat jött, amikor megnézték a környék kamerafelvételeit. 23:46-kor egy kapucnis férfit rögzített a kamera, ahogy a ház felé tart. Az arca nem látszott, de a testalkata igen, és enyhén sántított a jobb lábára.
A legnyugtalanítóbb az volt, ahogy távozott. Alig öt perccel később sietve elment. Kevés időnek tűnt kazánt piszkálni és szellőzést elzárni, de elég volt annak, aki pontosan tudta, mit csinál.
Aznap este Morales visszament a házhoz, hogy ellenőrizzen pár apróságot. A háló ajtaján észrevett valamit, ami korábban elkerülte: egy apró nyomot a kilincsen, mintha durva kesztyű fogta volna. Betörés nyoma nem volt, mégis látszott, hogy valaki kívülről közreműködött.
„Ezt előre kitervelték” morogta maga elé.
Visszaült az autóba, feszült volt, és Szofi miatt is aggódott. A kislány túl gyorsan nőtt fel egyetlen éjszaka alatt, de attól még gyerek maradt, akinek a világa 24 órán belül szétesett.
Még nem tudták, ki a sántító férfi, milyen kapcsolatban áll az apa tartozásával, és az sem volt világos, hogy a történtek figyelmeztetésnek szánt üzenetek voltak-e, megtorlás, vagy valami még rosszabb kezdete.
Azt sem sejtették, hogy a megoldás kulcsa nem csak a kamerákban és a kazánban van, hanem egy gyerekfüzetben, amit Szofi az ágya alatt tartott. Tele volt rajzokkal, amik akaratlanul is olyanok voltak, mint egy képes vallomás.
Másnap Szofit ideiglenes nevelőotthonba vitték. Nála volt a hátizsákja, a plüssállata, és a füzet is, amit addig senki nem nézett meg. Az egyik gondozó éjszaka fellapozta, és megdöbbent. A ceruzarajzok elsőre ártatlannak tűntek, mégis ijesztően passzoltak a kislány elmondásához.
Az egyik képen arctalan férfiak álltak a ház előtt. A másikon az apa telefonált indulatosan, miközben az anya a konyhában sírt. Az utolsó rajz volt a legzavaróbb: Szofi szobája, ő ébren az ágyban, és egy fekete alak a lépcsőn lefelé, a pince felé, ahol a kazán van.
Azonnal értesítették a rendőröket.
Morales megérkezett, és megkérte Szofit, meséljen arról az utolsó rajzról. A kislány a plüssét szorongatta, és halkan beszélt.
„Lépéseket hallottam… nehezek voltak… azt hittem, apa az, de ő már a szobában volt…”
„Láttad, ki volt?”
„Csak az árnyékát… a lépcsőn… féltem…”
„Mielőtt a szüleid elaludtak?”
„Igen… azt hiszem…”
Ez mindent átírt. Ha valaki már az este folyamán bent volt, akkor nem feszegetett ajtót. Vagy nagyon jól ismerte a házat, vagy beengedték.
Átnézték az apa telefonját, amit az éjjeliszekrényen találtak. A törölt üzenetek közül visszaállítottak egy beszélgetést egy „R.” néven mentett kontakttal:
„A határidő holnap. Nem akarok kifogásokat.”
„Ha nincs pénz, lesz következmény.”
Aztán jött a következő meglepetés, amikor ránéztek a bankszámlára. Három hónapon át érkezett egy kisebb, rendszeres összeg, mindig ugyanannyi, mindig ugyanattól a forrástól. A cég papíron létezett, de a nyomozás szerint csak fedőszervezet volt, uzsorásokhoz köthető, erőszakos behajtókkal.
Amikor kihallgatták a közeli szomszédot, Raúl Montenegro-t, kiderült, hogy hozzá is elmentek ezek az emberek pár héttel korábban. Végül bevallotta, hogy ő ajánlotta Szofi apjának a kölcsönt, mert szerinte „nem volt más út”.
Montenegro még valamit hozzátett:
„Az egyik sántított… a jobb lábára.”
A kép lassan összeállt.
Az a férfi nem beszélni ment azon az éjszakán. Büntetni ment. A kazán megpiszkálása és a szellőzés elzárása csendes módszer, gyors, és elsőre akár balesetnek is látszik. Üzenet volt: aki nem fizet, annak ára van.
Arra viszont nem számított senki, hogy Szofi felébred, megérzi a szagot, meglátja az árnyékot, és segítséget hív. Az a telefonhívás mindent elindított.
Három nappal később a szülők lassan magukhoz tértek a kórházban.
Az anya sírva fakadt, amikor meglátta a kislányát papírvirágokkal a kezében. Az apa gyenge volt, de ki tudta mondani:
„Sajnálom… mindent.”
A rendőrség közben körözést adott ki a sántító férfi ellen. Az ügy hajtóvadászattá nőtt, és egy egész térségen át érő illegális kölcsönhálózatot kezdett feltárni.
A család előtt nehéz út állt, de Szofi éjszakai hívása nem csak életet mentett. Felszínre hozott egy igazságot, amit sokan túl sokáig próbáltak nem észrevenni.
