A két hét, amit a kórházban töltöttem, összefolyt. A reggelek átcsúsztak a délutánokba, a délutánok hosszú, nyugtalan éjszakákba. A kórterem közben tele volt zajjal, mégis furcsán üresnek hatott. A monitorok egyenletes pittyegése, az oxigén halk sziszegése, a folyosón guruló kocsik hangja mind ott volt. Csak a megszokott hangok hiányoztak.
A gyerekeim más városokban éltek, munka és család mellett nehezen mozdultak. A barátok küldtek kedves üzeneteket, de ritkán jöttek be. A látogatási idő úgy telt el nap mint nap, mintha sosem érne el igazán hozzám. Próbáltam tartani magam. Azt mondogattam, gyógyulok, ez átmeneti. De amikor elcsendesedett az osztály, és csak a plafont néztem, előjöttek a rossz gondolatok. Ilyenkor éreztem meg, milyen könnyű eltűnni a mindennapokból, ha az embert lelassítja a betegség.
Ekkor kezdett felbukkanni ő.
Minden este, közvetlenül azelőtt, hogy az osztály elaludt volna, benézett hozzám egy ápoló. Nem sietett. Nyugodt, halk hangon kérdezte, mennyire fáj, kérek-e vizet, kényelmes-e a helyzetem. Néha eligazította a takarót, megigazította a párnát a hátam mögött. Máskor csak ott maradt pár másodperccel tovább, mintha tényleg ellenőrizné, rendben vagyok-e.
„Csak napról napra.”
„Erősebb vagy, mint ez a helyzet.”
„A felépülés nem verseny, jól csinálod.”
Egyszerű mondatok voltak, mégis sokat jelentettek. A kórházban minden sterilnek és távolinak tűnt, az ő jelenléte viszont emberi volt. Kiszámítható és figyelmes. Vártam ezeket a rövid esti pillanatokat. Nem azért, mert nagy dolog történt, hanem mert azt éreztem, valaki észrevesz. Nem csak egy kórlap vagyok, nem egy ágyszám.
Amikor végre hazaengedtek, megkönnyebbültem. Hálát is éreztem. Indulás előtt odamentem a pulthoz, mert szerettem volna megköszönni az esti törődést.
„Szeretnék üzenetet hagyni annak az ápolónak, aki minden este benézett hozzám” mondtam. „Annak a férfi ápolónak, aki az én szobámhoz járt.”
A recepción dolgozó nő összeráncolta a homlokát, majd megnézte a beosztást. Még valaki odalépett, lapozták a papírokat, ellenőrizték a műszakokat. A zavar csak nőtt.
„Nem volt férfi ápoló a kórterméhez beosztva” mondta végül kedvesen. „Az ellátó csapatban csak nők voltak.”
Először zavartan nevettem, azt hittem, tévedés. De biztosak voltak benne. Azt mondták, a stressz, a gyógyszerek vagy a kimerültség megkavarhatta az emlékeimet. Bólintottam, elfogadtam, és hazamentem. Mégis maradt bennem valami furcsa nyugtalanság. A gyógyulás néha kérdéseket hagy maga után, amikre nincs tiszta válasz, és próbáltam nem rágódni.
Pár héttel később, amikor kipakoltam a kórházi táskámat, éreztem valamit a belső zseb alján. Egy összehajtott papírdarab volt, gyűrött és elhasznált. Lassan kinyitottam.
„Ne veszítsd el a reményt. Erősebb vagy, mint gondolnád.”
Sem név, sem dátum nem állt rajta. Csak ez a két mondat.
Sokáig ültem a papírral a kezemben, és újra végigpörgettem azokat a csendes éjszakákat. Nem tudom biztosan, honnan került hozzám. Lehet, hogy egy olyan dolgozó tette be, akivel hivatalosan nem találkoztam. Lehet, hogy valaki észrevette, mennyire egyedül vagyok, és hagyott egy bátorító üzenetet. Az is lehet, hogy annyira szükségem volt rá, hogy az agyam valahogy kapaszkodót épített belőle.
A végén nem is az számít, mi az igazság. Az számít, mit adott.
A cetli most a fiókomban van. Emlékeztet arra, hogy a bátorítás sokszor akkor érkezik, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk, néha magyarázat nélkül. És arra is, hogy az erő nem mindig hangos, sokszor egy kedves szó, egy nyugodt jelenlét, vagy egy rövid üzenet ébreszti fel, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá.
