Az ötéves lányom sehogy sem akart bemenni a fürdőbe
A feleségem türelme fogytán volt, a hangja egyre élesebb lett. Aztán a kislányunk felnézett rá, teljesen komoly arccal, és megszólalt:
„Anya, csak megpróbálom még élvezni az utolsó pár perc szabadságomat.”
Mindenki elhallgatott. Mintha a feszültség is megállt volna egy pillanatra.
A feleségem szigorú arca kisimult, először csak halvány mosolyra húzódott, aztán mindketten elnevettük magunkat. Ebben a rövid mondatban benne volt minden, amit mi felnőttek sokszor elfojtunk. Egy apró, őszinte megjegyzés, ami szétszedi a dühöt, és emlékeztet rá, hogy a gyerekeknek is vannak nagy érzéseik.
A helyzet könnyen veszekedéssé válhatott volna a fürdés miatt, ehelyett lett belőle egy finom emlékeztető türelemre és humorra.
Ahogy végül beleállt a meleg vízbe, rájöttem, milyen sokat mondott ez a kis jelenet.
Neki a fürdés nem csak egy rutin volt, hanem egy lezárás a hosszú nap végén. Óvoda, játék, rohangálás, új élmények, majd hirtelen jön az este, és „most azonnal fürdeni kell”.
A feleségem egész nap dolgozott, főzött, pakolt, intézett mindent, estére egyszerűen elfáradt. Csak túl akarta lendíteni magát az esti rutino(ko)n.
A kislányunk egyetlen mondata viszont teljesen megváltoztatta a levegőt a lakásban. A feleségem az idegeskedésből átfordult nevetésbe, és onnantól már gyengédebben segített neki a kádban. Nyugodtan mosta a haját, kérdezgette, milyen volt a napja, és figyelmesen végighallgatta a válaszait.
Ez a kis jelenet olyan volt, mint egy gombnyomás, ami visszaállította a kapcsolatot köztünk. A stresszből közös, meghitt pillanat lett.
Amikor este a lányunk elaludt, leültünk a feleségemmel, és visszagondoltunk az egészre. Rájöttünk, hogy mennyiszer rohanunk végig az esti rutinon anélkül, hogy belegondolnánk, a gyerek mit él át közben.
A rendszer fontos, de az empátia és a rugalmasság is. Ahogy beszélgettünk, mindkettőnknek eszébe jutott a saját gyerekkorunk, amikor mi is könyörögtünk „még öt percért”.
Megfogalmaztuk magunknak: a szülőség nem arról szól, hogy mindent tökéletesen csináljunk. Sokkal inkább arról, hogy kapcsolódni tudjunk a gyerekünkhöz.
A lényeg, hogy úgy tereljük a gyereket, hogy közben érti, hogy értjük őt is
Az a pár perc a fürdőszobában megtanított arra, hogy néha elég lassítani, venni egy mély levegőt, és valóban ránézni arra a kis emberre, aki ott áll előttünk. Nem csak feladatot látni benne, hanem embert, tele érzésekkel.
A következő hetekben tudatosan próbáltunk több gyengédséget vinni az estéinkbe.
A fürdés már nem a „gyorsan essünk túl rajta” kategória lett, hanem egy közös, nyugodtabb időszak. Teret adtunk neki, hogy ő is dönthessen pár dologban. Például: mi legyen, buborékfürdő vagy sima víz, játékkal vagy inkább mesélgessünk közben.
Nem lett minden este hibátlan, néha még mindig volt nyafogás vagy fáradtság. De a feszült légkör szép lassan eltűnt, és a helyét átvette a nevetés, a beszélgetés, meg az apró, közös szertartások.
És amikor néha elsüt egy újabb okos, meglepően bölcs mondatot, csak összenézünk a feleségemmel. Ilyenkor mindketten tudjuk, hogy ez az út, amit együtt járunk. Nem csak mi neveljük őt, ő is tanít minket. A szülőség így nem csak kötelesség, hanem közös történet, amit hárman írunk, estéről estére.
