Anyám elvesztése tizenegy évesen lezárta a gyerekkoromat.
Egyik nap még a parton nevetett velem, másnap már nem volt. A baleset hirtelen jött, és szétszakította a családunkat.
Apám sosem lett régi önmaga. Én felnőttem, tanultam, dolgoztam, mégis maradt bennem egy lyuk, amit semmi sem töltött be.
Mindig magammal vittem az emlékét, a hangját, a mosolyát, mint egy árnyékot, ami mindenhová elkísér.
Aztán, múlt hónapban, történt valami, ami mindent átírt. Párizsban jártam munka miatt, egy csendes utcán sétáltam Montmartre közelében, amikor megpillantottam őt. Egy nő elhaladt mellettem, és megfagytam.
Pont úgy nézett ki, mint anyám. Ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mozdulat, ahogy a haját a füle mögé simította.
A szívem vadul vert, követtem, és nem tudtam, hogy elhiggyem-e, amit látok, vagy csak reméljek.
Végül összeszedtem a bátorságom.
Elcsukló hangon szóltam utána. Megfordult, a tekintete az enyémbe kapaszkodott, és minden megállt. Kicsúszott belőlem, hogy úgy néz ki, mint az anyám.
Pár másodpercig csak vizsgált, mintha ismerős vonásokat keresne az arcomon. Aztán remegő hangon azt mondta, hogy tudja, ki vagyok.
Nem anyám volt, hanem az ikertestvére, akiről soha nem hallottam. Gyerekkorukban szétválasztották őket, más országba kerültek, és végleg elvesztették a kapcsolatot.
Anyám mindig vágyott arra, hogy megtalálja, de az élet közbeszólt.
Ott álltam Párizsban, könnyek között, és rájöttem, nem kísértetet látok. Az ő történetének hiányzó darabjával találkoztam, és valahol a sajátoméval is.
Megfogadtuk, hogy úgy őrizzük anyám emlékét, ahogy ő szerette volna, közös idővel, beszélgetésekkel, családi történetekkel.
Azóta másként hordozom a gyászt. Nem üres, hanem tele van arccal, hanggal, újonnan megtalált rokonokkal. Párizs nem törölte a múltat, de adott egy kaput, amin átléphettem.
Ha elvesztettél valakit, talán te is ismersz egy pillanatot, amikor hirtelen értelmet nyer valami. Engem ez az utca vezetett oda, Montmartre kövei és egy idegen nő léptei, akik végül hazavittek valamihez, amit régóta kerestem.
