Sarah Miller vagyok, negyvenéves.
A fiatalságom lassan elfogyott félbemaradt kapcsolatokban. Néhányan megcsaltak, mások csak átutazónak tekintettek.
Minden szakítás után anyám sóhajtott: „Sarah, talán ideje nem a tökéletest keresni. A szomszéd James rendes ember. Biceg, de jó szíve van.”
James Parker öt évvel idősebb nálam.
Tizenhét évesen autóbaleset érte, azóta a jobb lába sérült.
Az idős édesanyjával él Burlington, Vermont szélén, egy kicsi faházban. Elektronikai és számítógép javítással foglalkozik.
Csendes, néha ügyetlen, viszont mindig kedves mosolya van.
Azt beszélték, régóta tetszem neki, csak nem meri kimondani.
Negyvenévesen azon töprengtem, mit is várok még az élettől.
Talán jobb egy türelmes társ, mint az egyedüllét.
Egy szeles, esős őszi délutánon bólintottam.
Nem volt menyasszonyi ruha, sem nagy vendégség, csak néhány közeli barát és egy egyszerű vacsora.
Az új hálószobában feküdtem, hallgattam, ahogy az eső dobol a tornác tetején. A gondolataim kavarogtak.
James bicegve bejött, egy pohár vizet hozott.
„Itt van” mondta halkan. „Igyál, fáradt lehetsz.”
A hangja finom volt, mint az esti szél.
Felhúzta a takarót, lekapcsolta a lámpát, leült az ágy szélére.
A csend szinte nyomasztó lett.
Behunytam a szemem, a szívem hevesen vert. Féltem is, kíváncsi is voltam.
Egy idő után megszólalt, óvatosan, remegő hangon:
„Aludj nyugodtan, Sarah. Nem nyúlok hozzád. Csak akkor, ha te is akarod.”
A sötétben éreztem, hogy oldalt feküdt, háttal nekem, és jókora távolságot tartott. Mintha attól is tartana, hogy egy érintéssel is fájdalmat okoz.
Meglágyult bennem valami.
Nem gondoltam volna, hogy az a férfi, akit csak utolsó lehetőségnek tartottam, ennyire tisztelettel bánik velem.
Reggel a napfény a függönyön át bújt be.
Az asztalon tálca várt. Tojásos szendvics, egy pohár meleg tej, és egy kézzel írt cetli:
„Elmentem a boltba, egy ügyfél tévéjét megjavítani. Ha még esik, ne menj ki. Ebédre jövök.” James
Újra és újra elolvastam, és könnybe lábadt a szemem.
Húsz évig azért sírtam, mert megcsaltak.
Azon a reggelen először sírtam azért, mert szeretnek.
Aznap este James későn ért haza, olaj és forrasztó szaga volt.
A kanapén ültem, összekulcsolt kézzel vártam.
„James” szólítottam.
„Igen?” kérdezte, kissé tanácstalan arccal.
„Gyere ide, ülj mellém.”
A szemébe néztem, és halkan mondtam:
„Nem akarok két idegen lenni egy ágyban. Legyünk férj és feleség, igazán.”
Megdermedt, mintha nem hinné, amit hall.
„Biztos vagy ebben, Sarah?”
Bólintottam. „Biztos vagyok.”
Megfogta a kezem. Meleg, nyugodt szorítás volt. Olyan, mintha a külvilág elcsendesedett volna.
Abban a kézfogásban újra elhittem, hogy létezik szerelem.
Attól a naptól nem éreztem magam magányosnak.
James továbbra is bicegett, és inkább hallgatott, mint beszélt, mégis ő lett a legbiztosabb támaszom.
Reggelente én sütöttem a kenyeret, ő főzte a kávét.
Nem mondtuk ki, hogy szeretlek, mégis minden mozdulatunk ezt mesélte.
Egyszer láttam, ahogy egy szomszéd régi rádióját javítja. Akkor értettem meg:
A szerelem nem attól szép, hogy korán jön. Attól szép, hogy a megfelelő emberhez érkezik.
Egy nő életében talán nem az a legszebb, ha fiatalon megy férjhez. Hanem az, ha talál valakit, aki mellett biztonságban érzi magát, még ha későn is.
Tíz évvel az esős este után
Az idő repül, mint a juharfa levelei a szélben.
Tíz év telt el azóta az éjszaka óta, amikor én, Sarah Miller Parker, megfogtam a bicegő férjem kezét, és új életet kezdtünk.
A kicsi faház Burlington szélén most is arany színekben úszik.
Minden reggel kapok egy csésze meleg teát James módjára. A vizet nem forralja túl, kevés fahéjjal ízesíti, egy vékony narancsszeletet csúsztat a szélére.
Azt szokta mondani:
„Az őszi tea olyan legyen, mint az otthon. Kicsit melengető, kicsit kesernyés, és tele szeretettel.”
Rámosolygok, nézem az őszülő haját, és a lépteit, amelyek még mindig bizonytalanok.
Soha nem láttam hibát azokban a lábakban. Mindig csak azt az embert láttam, aki mellettem áll, még akkor is, ha az élet meginog.
Az életünk tíz éve egyszerű.
Ő javítja a rádiókat, tévéket és számítógépeket, én a belvárosban vezetek egy kis pékséget.
Délutánonként a tornácon ülünk, teát kortyolunk, és hallgatjuk, ahogy a juharlevelek puhán földet érnek.
Idén ősszel azonban más lett minden.
James egyre többet köhögött, aztán egy nap elájult a műhelyben.
A kórházban az orvos halkan, de egyértelműen mondta:
„Szívproblémája van. Hamarosan műteni kell.”
Lefagytam.
James megszorította a kezem, és elmosolyodott:
„Ne ijedj meg, Sarah. Egész életemben törött dolgokat javítottam, ezt is megjavítjuk.”
Sírni kezdtem.
Nem csak a félelem miatt. Azért is, mert először éreztem át teljesen, mennyire szeretem.
A műtét hat órán át tartott.
A hideg folyosón ültem és folyamatosan érte imádkoztam.
Amikor kijött az orvos, halvány mosollyal bólintott:
„Sikerült. Erős ember.”
Lehajtottam a fejem, és könnyeztem. Most megkönnyebbülésből, mert kaptunk még időt.
Amikor James felébredt, ezt suttogta:
„Azt álmodtam, hogy teát főzöl. Tudtam, nem mehetek el, amíg nem ittam belőle.”
Nevetve sírtam, a kezét fogtam:
„Mindig főzök neked, amíg itt vagy.”
A műtét után szabadságot vettem ki, hogy gondoskodjak róla.
Reggelente felolvastam, délután az ablaknál ült, és nézte, ahogy a levelek lassan leperdülnek a verandára.
Egyszer megkérdezte:
„Sarah, tudod, miért szeretem az őszt?”
„Mert szép?” feleltem.
„Nem csak azért. Mert megtanítja, hogy ami lehull, az képes újra kivirágzni a következő évben. Mi is ilyenek vagyunk. Későn találkoztunk, de a szeretetünk még időben nyílt ki.”
A kezébe adtam a csészét, és halkan mondtam:
„Lesz még sok őszünk, James.”
Rám mosolygott.
Tudtam, hogy ebben a mosolyban benne van minden válasz.
Egy évvel később teljesen felépült.
Minden reggel kitoltuk az öreg biciklit az utcára, vettünk friss bagettet, aztán visszaültünk a tornácra, és együtt teáztunk.
Azt mondta, már attól erősebben ver a szíve, ha hallja, ahogy a víz felforr a konyhában.
Néha megkérdezték tőlem:
„Sarah, kívántad valaha, hogy korábban ismerd meg Jamest?”
Mosolyogva ráztam a fejem.
„Nem. Mert ha előbb találkozunk, talán nem értem volna meg, mi az igazi szeretet.”
Aznap csendes eső szitált.
Két csésze teát készítettem, úgy, ahogy mindig.
James viszont már nem ült a tornác széken.
A hálószobában feküdt, a lélegzete gyengült.
Megfogtam a kezét, és sírva mondtam:
„Ne menj el, James. Még nincs kész a mai teád.”
Rám mosolygott, és megszorította az ujjaimat:
„Kész van. Érzem a fahéjat. Elég lesz, Sarah.”
Aztán lassan lehunyta a szemét, a mosoly ott maradt az arcán.
Egy évvel James halála után is a régi házban élek.
Minden őszi reggelen két csésze teát főzök. Az egyiket az üres szék elé teszem.
Halkan súgom, mint régen:
„James, kész a tea. Idén korábban hullanak a juharlevelek.”
Tudom, hogy itt van. A szélben, a tea illatában, a szívverésemben.
Vannak szerelmek, amelyek későn érkeznek, mégis örökké tartanak. Nem kellenek fogadalmak, és nem kell az idő, hogy igazolja.
Egy csésze őszi tea is elég, hogy melegen tartsa egy élet emlékét.
